Az emberek miért hajlamosak rásütni azokra a nőkre / lányokra azt a címkét, hogy “kompenzál” vagy “nem tudja elfogadni magát”, csak azért, mert tetszik nekik az alternatív öltözködés/smink, és ez szemmel látható rajtuk?

Tapasztalatom szerint a legtöbb pedagógusnak, szülőnek, pszichológiát, vagy hasonló munkát végző szakembernek az az egyik amcsi szappanoperákból ellesett pornográf vágya, hogy adott egy tízen-huszonéves lány/nő, aki szereti az erősebb sminket, a fekete színt, netán emellé még bármely alternatív szubkultúra tagja, és a történet végére, amikor “megtalálja önmagát” (júj, de erőltetett 🤮) és “megerősödik az önbizalma”, akkor levedli az általuk vadócnak ítélt külsőt, meg szeretne tetszeni valami hülye, nyálgép pasinak, és elkezd “normálisan” öltözködni.

Igen, - van ez a sablonos, elcsépelt sztori. De miért gondolja a legtöbb, ténylegesen egy szubkultúrát sem ismerő ember, hogy ez a valóságban is így működik?

Hogy ha valaki alternatív zenét hallgat, alternatív módon öltözködik huszonévesen, az szerintük valami tinédzser korból visszamaradt, időszakos divatirányzat, - ha az ember szereti a fekete színt és gyakran viseli, szemhangsúlyos, extrém, de nőies sminket visel akár sötétebb szájjal az arckontúrt teljesen átdeformáló, rózsaszín szájfényes kamu-luxuspitsás divat helyett, akkor egyenlő azzal, hogy “depressziós”, “önértékelési problémái vannak”, “ezzel akar kompenzálni”, “kényszeresen takargatja a ‘valódi’ arcát”...stb.

Igen, 20 éves fiatal nő vagyok. Egy szubkultúra tagja.

Nincs színes hajam, tetoválásom, piercingem, - az egyetlen “bűnöm” az, hogy szeretem a sötét, domináns sminket, a sötét, de nőies ruhákat, - még csak nem is túl vad darabok.

Mindig is extrémebb, historikusabb stílust képviseltem lélekben. Gimnázium utolsó éveiben már mertem bátrabban sminkelni (addig én sem nagyon mertem). Jól éreztem magam úgy, ahogy vagyok, nem akartam kényszeresen megfelelni, tetszelegni senkinek, példamutató magatartásom volt, a félénkebbek/csendesebbek közé tartoztam. Ennek ellenére rám szállt egy tanár, aki a már említett mondatokat vágta hozzám, meg azt, hogy “sokkal szebb lennék, ha elfogadnám magamat”...

Miért misztifikálják túl ezt a bugyuta “elfogadás” dolgot, amikor szemmel láthatóan ŐK azok, akik nem fogadnak el minket?!

Apám egyik nap meglátott fekete rúzzsal, és azonnal lekqrvázott, pedig aki olyan kaliberű nő, az szemmel láthatóan teljesen máshogy öltözködik.

Mit lehet tenni ellene? Mert hiába próbálok civilizáltan kommunikálni velük, még csak meg sem hallgatnak.

Nem egyszer mondtam már el nekik, hogy ez NEM kompenzálás, NEM egy tinédzser korból visszamaradt divatdepis hülyeség. nem mellesleg depressziós sem vagyok, csupán szeretem magamra festeni a belső világomat és a személyes életérzésemet, és nem gondolnám hátránynak, ha ez akár 80 éves koromra is így maradna.

Jaj, - akik meg nem a kompenzálós dumákkal jönnek, azok szerint meg “nagyképűek” és “megbotránkoztatóak” vagyunk, - mert “hogy merészelünk ilyen szemekkel utcára lépni”... (És még csak nem is valami black metálos kreálmányról beszélek. 😅)

A zenék, amiket hallgatok, egyáltalán nem olyan zúzósak és depisek, ahogy ők gondolják. Pont, hogy értéket képviselnek, - engem egy elég fájdalmas és nehéz időszakból húztak ki ezek az előadók a zenéikkel (NEM voltam depressziós ekkor sem, csak elkeseredett és tanácstalan).

Akinek volt hasonló élménye, hogy kezelte? Emberek miért sütik rá mindenkire ezt a bélyeget ahelyett, hogy őszintén beszélgetnének az illetővel az élet bármely területéről, és nem csak a maguk igazukat hajtogatnák?