Minek neveznétek ezt a fajta rajongást egyes emberek (tanárok, kollégák) iránt? Éreztetek már hasonlót?
Leginkább tanárok, kollégák kapcsán hallotam hasonlóról.
Amikor valakit annyira érdekesnek tartasz, hogy sokkal jobban megszeretnéd ismerni, hogy milyen ember, mit szeret, mit nem, miről mi a véleménye.
Gyakran eszembe jut, milyen jó lenne vele beszélgetni, miket kérdeznék.
Közben van egy kis megfelelési kényszer is, szeretnék felérni az ő szintjre, hasonló eredményeket elérni, úgymond méltóvá válni a társaságára. Szeretném ha ő is valamennyire érdekesnek tartana, hogy szívesen beszélgessen, és megmaradjon a kapcsolat később is.
Folyamatosan ezen gondolkodok, eltereli gondolataimat, az éppen aktuális és fontosabb dolgokról, amiket csinálni kellene.
Viszont miután sikerül kialakítani egy biztosabb kapcsolatot, akkor van egyfajta megnyugvás, hogy sikerült kicsit jobban megismerni azt a személyt, és nem szakad meg az ismerettség sem jobb esetben.
Több ilyen embert ismerek(2-3), akiktől nagyon sokat tanultam, és elképesztően halás vagyok, hogy megismerhettem őket, és hogy kapcsolatban maradtunk.
De mindig mikor találkozok egy ilyen emberrel, magába kerít a "szorongás," és teljesen lefoglalja a gondolataimat.
Megbeszélni sem tudom senkivel, barátaim nem nagyon értik miről beszélek, nem voltak hasonló helyzetben, egyátalán azt sem miért jó ez nekem, vagy miért fogalalkozok ezzel ennyit. Maximum poénból megjegyzik, hogy "beleszerettem vagy mi van", mert ők csak párkapcsolati témákkal szoktak ennyit fogalalkozni.
Mit gondoltok, illetve ti minek neveznétek ezt a "rajongást"? Van esetleg, aki már érzett hasonlóan?
Köszönöm a válaszod. :)
Részben igazat adok neked is, hogy nem szabad túlzásba esni, és teljesen "idomulni" valakihez, hanem ki kell alakítani a saját, magabiztos személyiséget.
Viszont, pont ehhez a magabiztossághoz kellenek a poztív visszacstaolások, olyan személyektől, akikre valamiért felnézünk.
Érdekes, hogy óvodában nem vot ilyen "uh, nagy, óvó/tanító néni", tökéletesen jól elvoltam a magam világában. :D
Azzal sem tudok egyetérteni, hogy a környezetben sok embert lehet találni, akire fel lehet nézni.
Sok ember van, aki mondjuk kedves, meg vannak jó tulajdonságai, és lehet őket kedvelni, de nagyjából ennyi. Nem inspirálnak, nem keltik fel az érdeklődésedet, csak olyan "elvagyunk" jellegű a kapcsolat.
Ezzel nem azt mondom, hogy akikre példaképként tekintek tökéletesek, mert nyilván nem, és pont ettől még érdekesebbek. Ismeretlenül pedig mindekit hajlmosak vagyunk idealizálni, és éppen ezért szeretném megismerni az ilyen embereket, hogy mit szeretnek, mit nem, milyenek valójában emberileg.
Ugyanezt el tudom mondani a barátok esetében is. Akiket barátaimnak nevezk és keresem a társaságukat az azért van, mert érdekes embernek tartom őket, akikkel kölcsönösen hatással vagyunk egymásra, van egyfajta kölcsönös "rajongás", pontosabban tisztelet, elismerés egymás irányában.
A barátok is olyanok, akiktől mindig tanulni lehet valami újat, midig van miről mesélni, van mit megvitatni.
És valahol a "rajongás" hátterében is annak szándéka áll, hogy szeretnél valakit megismerni, baráti viszonyba kerülni vele, csak a körülmények ehhez nem kifejezetten adottak, van egy alá-fölé rendeltségi viszony, ami ezt a kíváncsiság generálta "rajongást" eredményezi.
Vagy te másképp gondolod? :)
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!