Hogyan jutottál el odáig, hogy már nem a súlyod vagy a külsőd alapján határozod meg önmagad és ráeszmélj, hogy alapvetően nem erről szól az élet?

Én 20 éves vagyok és konkrétan nem tudok visszaemlékezni olyan időszakra az életemben, amikor nálam ez nem volt egy kardinális probléma. Jó, egészen kicsi gyerekként ez még nyilván nem foglalkoztatott és fel sem merült bennem, de már ovis és kisiskolás koromból is vannak olyan emlékeim, amik jelzik, hogy ez már akkor elkezdődött... Kis csúnyácska, dagi gyerek voltam, aminek én egyébként saját magamon akkor nem éreztem hátrányát pl. voltak barátaim, bőven lehetett rám "menő" ruhákat kapni, akkor a külső vagy az alkat nyilván nem volt fontos, és azért nem is voltam olyan mértékben elhízott, hogy az akadályozott volna a hétköznapokban (pl. ugyanúgy játszottam, futkároztam, bicajoztam stb. a többiekkel), viszont az idő előrehaladtával egyre többen csúfoltak, beszólogattak, kinevettek (gyerekek és felnőttek egyaránt) és ahogy én is egyre idősebb lettem ez egyre jobban tudatosult bennem és egyre rosszabbul is viseltem. Általános iskola vége felé már tényleg nem azt éreztem, hogy ez ilyen jelentéktelen kis gúnyolódás, ami megtörténik mindenkivel, hanem azt éreztem, hogy ez kifejezetten ellenem irányul és szimplán a súlyom, a külsőm alapján definiálnak az emberek, mert én vagyok "a kövér gyerek". Még mindig emlékszem, hogy miket mondtak nekem egyesek, miket csináltak velem vagy hogyan kezeltek (pl. nem egyszer megütöttek vagy leköptek, ki voltam zárva egyes játékokból vagy beszédtémákból, "ciki" volt engem szeretni, beszóltak evés közben vagy nem szerepelhettem iskolai előadásokban, nem kaphattam sulis teadélutánon semmit sem, az általános iskolás ballagásomon is hátra állított az osztályfőnök, hogy ne látszódjak, mert hogy nézek ki). Gimiben aztán már nem ment ez ennyire nyíltan, sőt egy idő után már kifejezetten "tilos" volt bármi ilyesmit is megemlíteni, kinevetni a másikat stb., mert ez illetlenség és mindent el kell fogadni (többen akkor már őszintén így gondolták, de azért nem mindenki). Viszont ez megint nem volt elég természetes. Kimondva vagy kimondatlanul, ugyanúgy én voltam a dagi gyerek (még akkor is, amikor már nem volta dagi) és engem nem választottak be a csapatba tesi órán, mindenki engem bámult a gyakorlatok közben, előttem ki sem merték mondani azt, hogy "kövér", velem senki sem akart táncolni a szalagavatón és még lehetne sorolni... Addig is nagyon nagyon sok bántást kaptam, aminek azért meg is lett az eredménye pl. nem mertem mások előtt tesizni vagy úgy egyáltalán mozogni, ha órán kimentem felelni akkor is azon aggódtam, hogy akkor most mindenki engem bámul, nem mertem mások előtt enni sem, nem mertem ruhákat vásárolni magamnak és úgy alapvetően az egész személyiségemre rányomta a bélyeget. Amikor lefogytam, akkor életemben először megdicsértek, fel tudtam venni szép lányos vagy akkor már nőies ruhákat (ami megint egy fontos dolog, mert nyilván addig is tisztában voltam a nememmel, de egészen addig én nem lányként gondoltam magamra és mások sem lányként kezeltek pl. én nem hordtam addig lányos ruhákat és kiegészítőket, én kimaradtam mindenféle lányos témából mint pl. fiúk, ruhák, ékszerek és a többi, nem voltam szerelmes, belém sem volt szerelmes senki sem és kimaradt mindenféle ilyen fiú-lány interakció, engem nem engedtek előre az ajtóban stb.), aminek örültem, viszont emiatt azt gondoltam, hogy engem csak akkor kedvelnek és csak akkor vagyok értékes, ha nem vagyok kövér. Emiatt konkrétan rettegtem attól, hogy vissza fogok hízni és állandóan méregettem magam, állandóan nézegettem magam a létező összes tükröződő felületben, állandóan próbálgattam a ruháimat és kb. az agyamra ment ez az egész. Ha híztam, és legyen szó akármilyen kis jelentéktelen súlyingadozásról, akkor mintha rám szakadt volna a világ tragédiája és sírtam, mérges voltam, utáltam magamat és féltem, hogy ebből mi lesz. Azt éreztem, hogy ha úgy maradok, akkor vége az életemnek. Az egyetemet elkezdve pedig megint meghíztam (ennek sok összetevője van pl. stressz, kevés testmozgás, rendszertelen és egészségtelen életvitel), de akkor ez már nem érintett annyira rosszul, mint korábban. Egyrészt itt egy nyitottabb és sokszínűbb közeggel találkoztam, mindenféle emberrel a soványtól és kövértől kezdve, a melegen és a transzneműn át, egészen a bigott vallásosig vagy a feketékig, így itt már nem éreztem magam kívülállónak és semmiféle negatív vagy bántó dolgot is nem kaptam senkitől sem. Másrészt pedig nagyon örültem annak, hogy egyetemre járhatok és ezt élveztem, tanultam, órákra jártam stb., szóval elfoglaltam magam és nem arra koncentráltam, hogy most éppen hogyan nézek ki vagy hány kiló vagyok. Ez egy szabadabb, felemelőbb érzés volt, de mára tovaszállt... Az utóbbi időben megint elkezdett ez frusztrálni, hogy nem jók rám a korábbi ruháim vagy nem úgy állnak rajtam, ahogyan kellene és nem szívesen veszek újakat. Közben azon filózom, hogy mit ettem/mit fogok enni/mit nem kellett volna megenni/mit kellett volna megenni és bűntudatom van miatta vagy éppen azon jár az eszem, hogy mit gondolnak mások, ha ezt most megeszem. Félek, hogy mit szólnak mások, kinevetnek, beszólnak, bántanak és így tovább, ha elmegyek sportolni. Ugyanúgy rettegek, hogy mi van, ha tovább hízok és sosem tudok majd lefogyni. Félek, hogy mindenki utálni fog. Illetve megint előjött bennem ez a "kövéren nem vagyok nő" érzés is (nekem nem volt még párkapcsolatom, sosem voltam még randizni, soha nem hívott el senki, soha nem tetszettem senkinek és most sem érzem azt, hogy bárki is nőként tekintene rám, ami most már ennyi idősen zavar). Úgyhogy most emiatt sírok éjjel, nappal.

Bocsánat, hogy ennyire hosszan írtam le, de erről még sosem beszéltem senkinek sem és most jól esett kiírni magamból, mert őszintén megvallva a tököm tele van vele, hogy erről szól az életem és semmi másról. Valamint nagyon nagyon örülnék neki, ha valaki tudna pár segítő választ vagy tanácsot adni nekem, mert nagyon jól esne és hasznát is venném. Köszönöm, ha elolvasod! :)