Ennyiből ítélve mennyire férfias/nőies a személyiségem? Mintha mindkettő lenne és egyik sem.

Akik szerint a nemekhez rendelt jellemvonások csupán önkényes társadalmi konstrukciók, azoktól úgy kérdezem, milyen sztereotípiáknak felelek meg inkább?

Nem jön számomra természetesen a finomkodó kommunikáció, évekbe telt megtanulnom, milyen hangnemben kell hozzászólnom (fél)idegenekhez, ha nem akarom, hogy bunkónak könyveljenek el. Jobban szeretem kicsit nyersen fejezni ki magam, nem túlgondolva és hatszorosan átfogalmazva a mondandómat ahhoz a személyhez szabva, akivel éppen beszélek. Enyhe cinizmus van bennem, nem áll távol tőlem a trágárság, a szarkazmus, az, hogy néha ugrassam a közelebbi ismerőseimet, de ahogy észrevettem, többnyire sikerül tűréshatáron belül maradnom, egész sokan kedvelnek. Szeretek szórakoztatni, megnevettetni másokat.

Nemet mondani szinte semmilyen kérésre nem tudok, ez valamelyest kihasználhatóvá tesz; kezdetben mindenkinek bizalmat szavazok, nem feltételezem, hogy vissza fognak élni a "vajszívűségemmel". Nem vagyok bosszúálló típus, könnyen elengedem az emberek iránti haragomat, nem gyűlölök/tekintek az ellenségemnek senkit. Sajnálom a szenvedőt, embert, állatot egyaránt, a hajléktalant, adott esetben a bűnözőt is. Viszont – kissé álszent módon – kb. az első vagyok, aki egy elérzékenyülősebb pillanatban hangoztatni kezdi, mennyire felesleges lenne a világ összes terhét a vállunkra vennünk, "ilyen az élet", fel kell nőnünk. Egy-két kezemen meg tudnám számolni, hányszor sírtam valaki szeme láttára az elmúlt évtizedben, tehát kamasz fejjel, a hormonzavarok csúcsidőszakában (ellenére annak, hogy egy ideje már pszichiáter kezelésére szorulok). Igyekszem alaposan eltitkolni az érzékeny és sebezhető oldalam létezését.

Az értékrendemet, a határozott meggyőződéseimet kész vagyok megvédeni bármikor, ahogyan azt sem vagyok hajlandó feladni, amivel kapcsolatban úgy érzem, hogy szervesen a lényemhez tartozik. Amikor nekem nem túlzottan fontos dologról van szó, mondjuk egy megtervezendő programról, rendszerint engedek a többiek akaratának. Ha nem értek egyet, és kaphat teret a véleményem(= hozzám beszélnek, nem olyasmibe pofázom bele, amihez nulla közöm van), azt a másik fél tudtára adom, díjazom az érvek ütköztetésén alapuló vitákat, egyrészt közelebb vihetnek az igazság megismeréséhez, másrészt öröm megnyerni őket. Mondták már, hogy van egyfajta ellentmondást nem tűrés abban, ahogyan megnyilvánulok, akkora lendülettel, hévvel vagyok képes előadni magam. A legtöbb helyzetet úgy gondolom, objektíven érdemes szemlélni, a tanácsadásban mindig jobb voltam, mint az érzelmi támogatás nyújtásában. Nem vagyok rá büszke, de megesik néha, hogy visszafogott kis önsajnáltatással, a megbántottság látszatának keltésével próbálok kieszközölni valami kedveset, vigasztalót, hozzám való ragaszkodást bizonyítót a másiktól.

A szerelem végtelenül önzetlenné, áldozatkésszé tesz, a saját igényeim mintha megszűnnének olyankor, majdhogynem kizárólagos motivációmmá válik, hogy annak a hasznára és kedvére legyek, akit szeretek, ami nem tudom, egészséges-e amúgy. Bújni is elkezdek tőle, pedig családtagok, barátok érintésére különösebben nem vágyom. Az érzelmek verbális kinyilvánításában viszont csapnivalóan béna vagyok. Az általam megszokottnál nagyobb mértékű kedvesség elég lehet ahhoz, hogy valaki romantikus értelemben véve felkeltse az érdeklődésemet.

Ezek jutnak most eszembe, tudom, hogy maga a kérdés hosszú, de megválaszolni röviden is meg lehet, szóval reménykedek abban, hogy páran azért át fogják rágni magukat a kisregényemen.