Miért vagyok ennyire lusta, tehetetlen, keseredett, életunt ember?

Csak néhány példa:

* Ha keresem a porszívót, hogy takarítsak, akkor megkönnyebbüléssel tölt el, ha nem találom ürügyet adva, hogy nem kell csinálnom, de baromi lehangolt leszek ha mégis megtalálom és hozzá kell fognom.

* Sokszor inkább keresek valami ürügyet (kerti munka, spontán evés) arra, hogy ne tanuljak pedig milliók forognak kockán ha nem fejezem be a tanulmányaimat

* Ha az ismerőseim sikert érnek el az életben (karrier, munkahely, kapcsolat stb.), akkor baromi ellenszenvesen és irigyen fogadom a hírt és szívfájdító kimondani az ilyenkor kötelező körként szokás "Gratulálok" jellegű álszent jókívánságokat.

* Egyszerűen nem tudom összeszedni az erőmet ha valami tervbe van véve (diplomamunka, célkitűzés, napi rutin) és inkább sajnálom magamat vagy parázok rajta még éjszaka is, de nem tudok változtatni.

* Nem tudok más boldogságával kooperálni és nem értem mit kell annyira "édesbabus cukiskodni" más kisbabáján (ami nem az enyém) vagy hogy lehet egy szerelmespár szép, amikor nem az én barátnőm az illető (ami sose volt).

* Csodálom a drága luxusautókat, amíg meg nem látom, hogy egy f**fej birtokolja. Akkor aztán egy pillanat erejéig azt is letagadom, hogy valaha is rápillantottam egy kocsira is és mérhetetlen irigység fog el.

* Minden nap eszembe jut, hogy hátha holnap nem kelek fel, vagy sokszor azon agyalok vajon mivel tudnám "megbetegíttetni" magamat, hogy lerövidítsem az élettartamomat. Például minden vérvétel után titkon reménykedem benne, hogy diagnosztizálnak valami súlyos betegséget, de eddig mindig "csalódnom kellett".