Hogy lehet nem rosszul lenni az öregedés gondolatától?

Tök jól összefoglaltad mindazt, ami engem is aggaszt, ez lehet válasz az első hozzászóló kérdésére is. A különbség talán annyi, hogy én az arcommal kifejezetten meg vagyok elégedve, gyönyörködni is szoktam benne néha (tudom, hogy gázul hangzik... :D), aztán belegondolok, hogy ez szép fokozatosan át fog menni aszalt szilvába, és nyomban véget ér a jó kedvem, nem nyerek önbizalmat abból, amiből más szokott. A testi amortizálódás nem esztétikai, hanem egészségügyi aspektusa még kevésbé csábító, a mentális hanyatlásról nem beszélve; ahogy olvastam, az "elbutulás" folyamata átlagosan már 27 éves kor környékén megkezdődik. Az egésznek a legvége a halál lesz, ám előtte még arcon csapja az embert a felismerés, hogy az elszalasztott lehetőségeit visszaszerezni többé nincs ideje, a fiatalok koloncként, a múlt utolsókat rúgó maradványaként tekintenek rá, ő lesz a feláldozható, megszűnt a társadalom értékes tagjának lenni, csupán a terhére lehet a továbbiakban. 70 év felettiek közül csak olyat ismerek, aki rég lemondott saját magáról, orvoshoz se hajlandó menni mondván, hogy neki már tökmindegy, tiszta depressziós, visszasírja a fiatal éveit. Egyébként én sem a seggemet vakarom otthon egész nap, elhihetitek, tudom, mit akarok kezdeni a jövőmmel, de ettől még tény marad, hogy egy idő után úgysem fog számítani semmi, az is tönkremegy, aki egészségesen és tartalmasan élte az életét, maximum egy-két évtizeddel később (ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nem veszem jó néven a tanácsaitokat).

Én is látom a lelki szemeim előtt magamat 50 évvel később, amint véget vetek az életemnek, ha úgy látom, hogy már csak lefelé vezethet út mindenféle tekintetben. Volt ilyenre példa, szóval megeshet, hogy akkor sem fogom másként gondolkodni.