Mi értelme magabiztosnak lenniük azoknak, akiknek semmi okuk nincs rá? Ez nem önámítás és önbecsapás?

Önismeret, kedvesem!

Mindenkinek vannak gyenge oldalai.

De erősségei is! Legyél tisztában _mindkettővel_! És akkor tudni fogod, melyik asztalnál terítettek neked is. A többihez meg nem kell leülnöd.

Egy rakás szerencsétlenségnek tartom magam összességében, de ezt a hozzám legközelebb állókon túl senki nem tudja. Mert igenis vannak dolgok, amikben jó vagyok és azokra hegyezem ki az életem. Ami meg gyengeség, abból viccet csinálok és így még a rosszakaróim se tudnak megverni. Előbb sütöm el én poénként az öniróniát, mint hogy ők rossz fényben tudjanak feltüntetni.

Néha összeakad a nyelvem. Közlöm, hogy "csak akkor dadogok, ha beszélek." És nevet mindenki. Nem szégyellem egy pillanatig se, hiszen ha ezt dobta a gép hát ezzel élek.

Remélem érted a lényeget és a módszert. Nevess magadon elsőként és nem fognak tudni bántani. Emellett legyél tisztában azzal, miben vagy jó és arra legyél is büszke. Ne elszállt, csak tudd, hogy te is érsz valamit.

Akikről írsz, nem tudatosan művelik ezt, hanem leginkább a nevelés hatása.

Lehetett bármilyen az a gyerkőc, feltételek nélkül lett agyonsztárolva, szülők maximálisan hisznek, hittek abban, hogy márpedig Ödönke el fogja végezni az xyz szakot.

És Ödönke ezt el is hitte magáról, igaz, hogy genetikailag, képességileg valahol egy ruhamoly szintjén mozog, valószínű majd a későbbiekben az ő áldozata lesz valamelyik ténykedésének az eredménye.

Akiket meg elnyomtak, hülyegyereknek neveltek......lehetne egy Einstein is, ő mindig csak egy csomagolóüzem alkalmazottja lesz, mert nem fogja magát többre tartani. :(

2-es te most hozzám beszélsz?

Engem hülyének neveltek és mindig, de mindig azt kaptam, hogy semmire nem vagyok jó.

De. Jó vagyok ebben-abban. Igaz, hogy ezt felismerjem el kellett telnie vagy 30 évnek. De sikerült. A szüleim meg elmehetnek a fenébe.

Ezek egyikre se kizáró ok a sikerességhez és a magabiztossághoz.

[link]

[link]

[link]

[link]

Íme néhány ember, akiknek rendesen odatett az élet, mégis elérték a céljaikat, és minden okuk megvan a magabiztossághoz.

Az emberek végtelenül egyszerű lények. Ha magabiztosnak látnak, akkor nem kezdenek el gondolkozni a hiányosságaidon. Fordítva is igaz: lehetsz te a legjobb, ha egy önbizalomhiányos, buta, béna kis izének adod elő magad, akkor nem úgy maradsz meg az emlékezetükben, hogy "az a jófej, tehetséges emberke.

Nekem is vannak olyan ismerőseim, akiknek nagy a szájuk a semmire, és tudjátok mi van? Szeretik őket. Sikeresek tudnak lenni. Ők is siránkozhatnának, hogy milyen kis bénák, nyomik, de azzal csak rátennének még egy lapáttal. Ők inkább azt választották, hogy kiszállnak a mocsárból.

Két teljesen különböző dologról van szó. A magabiztosság tisztára nem függ attól, hogy milyen adottságai vannak az embernek. A magabiztosságra való képességet a szülők alapozzák meg a gyerek első éveiben. Ilyenkor még el se dől, hogy milyen lesz a majdani felnőtt, de az már eldőlt, hogy képes lesz-e bízni önmagában, az életben, a jövőben, a környezetében. Mondok egy példát: a csecsemő egy nagyon kiszolgáltatott lény, egy teljesen idegen világban. Alapvető szükséglete, hogy adjanak neki enni, felvegyék ha sír. Ha a környezete nem reagál a szükségleteire, akkor az jön le neki, hogy mindenki brutál kiszámíthatatlan, ez a világ egy rideg, rossz hely, nem lehet senkiben sem megbízni és hogy ő értéktelen. Ha kicsit cseperedik és a szülei még mindig ilyen figyelmetlen, érdektelen szülők maradnak, nem válaszolnak a kérdéseire, nem reagálnak a szükségleteire, ez a benyomás szükségképpen megerősödik. Így az első 3-4 év alap tapasztalatai egyszerűen zsigerivé égnek a gyerekben, úgyhogy ha felnőttként nem kezd el komolyan önismerettel foglalkozni, ezek fogják dróton rángatni egész életében. Ezek fogják meghatározni a világlátását, így alapból bizalmatlan és gyanakvó lesz, hajlamos lesz inkább a negatív dolgokat észrevenni (lásd #5), mintegy determinálva magát a szerencsétlen, boldogtalan életre. A negatív feltételezéseit és várakozásait negatív tapasztalatokkal mélyítheti el: ez törvényszerű, hiszen a zsigeri gyanakvása nem fogja engedni neki észrevenni a jót, az érdek nélküli dolgokat.

De ahogy Te is megállapítottad, hogy vannak emberek, akiknek (szerinted) "nincs okuk" magabiztosnak lenni - mégis azok, ne kerülje el a figyelmedet az se, hogy olyanok is vannak, akik mondjuk jó testalkatúak, jó állásokban dolgoznak és mégsem magabiztosak, mi több, állandóan alulértékelik magukat. Ebből már azért Te is gyanakodhatnál, hogy a kettő között nincs összefüggés!

A kérdésedből teljesen nyilvánvaló, hogy a családod, környezeted bőven megalapozta nálad is a fentieket. De Te ahelyett, hogy berágnál rájuk, hogy gyakorlatilag elvették az életedet - úgy manipuláltak, hogy egy nagy kalap végterméknek érezd magad - ehelyett még őket szolgálod azzal, hogy abszolút úgy gondolkodsz, ahogy azt ők belédverték! Jó munkát végeztek, hiszen meg sem kérdőjelezed őket, csak kritika nélkül benyalod és továbbmondod, amit mondanak neked! Ha szerintük Neked nincs mire bizakodnod, akkor Te azt rögtön elhiszed és másokat kezdesz kritizálni, hogy ők miért teszik?! Nézz már magadra, tényleg ennyire önállótlan lennél? Tényleg másoknak kell megmondani, hogy Te mit érezz?

Tedd fel magadnak a kérdést, hogy minek van több értelme, pattogni, túráztatni magadat azon, hogy hozzád hasonló adottságú emberek tudnak nyugodtak, elégedettek is lenni, vagy esetleg ezt az energiát szépen arra fordítani, hogy magadat is kihúzd a mocsárból? Nem lennék meglepve, ha már most lennének egészségügyi panaszaid is, amit ezzel az irigykedéssel, másokon dühöngéssel alapoztál meg magadnak.