Milyen eszközöket használsz arra, hogy mentesülj a felelősség alól és mártirkodhass, hogy te csak áldozat vagy és nem tehetsz semmiről?

Azt mondom (legalább magamnak, de néha másoknak), hogy a szüleim ezt vagy azt elhibáztak,

- hogy nem vagyok elég okos ehhez vagy ahhoz

- hogy nincs elég pénzem, hogy eszközöket szerezzek a gyakorláshoz

- nekem nincs elég erőm, hogy csináljam

- szarul volt felépítve az egyetemi rendszer és a tananyag

- gyerekkoromban kiközösítettek

- fáradt vagyok most is

- félek, hogy mi jön elő belőlem, ha kutatom magam

--pl. elmebaj

--tehetetlenség

... igazából bármi hülyeséget kitalálok, hogy miért vagyok akadályozva a fejlődésben.

De legalább felismerem. Bár ez, hogy tudom, hogy legalább felismertem, ez kicsit hamis megnyugvást is tud adni, egy újabb kifogást: "én már tettem egy lépést, nem kell olyan gyorsan haladni".

Más területen:

- sz@r a kormányzat

- sz@r a fizetésem

- sz@ a munkám

- sz@r a társadalom...

Az en parom regebben volt ilyen.

Mindig a masikat tartotta hibasnak, es meg is indokolta, hogy miert gondolta ugy. Idonkent teljesen irracionalis dolgokat talalt ki. Ha nem lehetett mas embert hibaztatni, akkor pedig az adott dolog/rendszer/folyamat volt a sz.r.

Ha ez sem volt opcio, akkor jott a "jol van na, faradt vagyok" "nyugos vagyok" "ideges vagyok" (persze ezt mindig ram kente, h az en hibam.. ugyh ugyanoda lyukadtunk ki, hogy o nem is hibas..)

Neha meg most is elojon, de sokat valtozott, miota egyutt vagyunk. Gyerekkoraban mindig lecsesztek, kinevettek, ha ugyetlen volt, vagy elrontott vmit, es ezert ez alakult ki nala, hogy hibazni "ciki".

Leginkább, hogy képtelen vagyok normális emberi kapcsolatokat kialakítani.

Mármint szakmailag nincs gond. Viszont magánéletben nagyon gatya a helyzet.

Normális párkapcsolat totális kudarc nem első alkalommal, barátaim, de még ismerőseim sincsenek. Szüleimmel is csak felületes a viszonyom

1, Nem nagyon mutatkozom meg közönség, több ember előtt.

Sajnos nem merek kiállni magamért, nem merek hangos lenni, "erőszakos".

2, Talán tanult tehetetlenség? Vagy félek a saját haragomtól, mert félek, hogy ezzel konfliktusba keveredek, és nincs/nem lesz igazam, így egyedül maradok a saját trutyimban?