Türelmeseknek, hosszú lesz! Jó-jó, mindenről én tehetek, de mi van, ha nem tudom, mit tegyek?

A kérdést az a jelenség inspirálta, ami egy ideje foglalkoztat, aminek a szellemisége szinte behálózza a közösségi portálokat, a személyiségfejlesztők világát valamint az életmód és életvitel tanácsadó pszichológia területeit is.

Én abban a szellemiségben nőttem fel, hogy az életünk alapvetően kétféle tényezőből áll, az egyik halmaz, amikre van ráhatásunk és bizony a nagyobbik halmaz pedig az, amikre nincs. Így is éltünk, igyekeztünk mindig kihozni a lehetőségekből a jót,de nem tagadom, sokszor okozott frusztrációt és „panaszkodást”, ha olyan külső körülmény, ráhatási lehetőség nélküli tényező befolyásolta az életünket, amellyel szemben tehetetlennek éreztem magam és negatívan hatott ki az életemre.

Aztán amikor berobbant a köztudatba Csernus Imre, mint médiaszereplő, mint pszichiáter és pszichológiai értelemben egyfajta tanácsadó, aki könyvekkel, tv-műsorral és egyéb szereplésekkel szinte fenekestől felforgatta az ember addigi paradigmáját, ami az életről, sorsról ráhatásokról és egyéb dolgokról kialakult. Nekem az ő személye volt az első olyan „tényező”, ami meglehetősen radikálisnak tűnt, néha már-már cinikusnak, szemtelennek, ami egyeseket lehet, hogy motivál, de nem egy embertől hallottam, hogy inkább frusztráló ez a módszer.

Node, ami miatt elkezdtem írni. Csernus Imre szerint mindenki minden körülményéről és sorsának történéséről maga tehet 100%-ban. Ezt, mikor olvastam, meglepődtem, még örültem is, hisz ki ne örülne annak, hogy valóban a saját életének kulcsa a kezében van, nem függ külső körülményektől, nem kell a „körülmények áldozatának” lenni, hanem megcsinálhatja a saját életét, a sorsát. Erre rátett egy lapáttal az a mondat is, ami egy fejlesztőtréningen hangzott el, miszerint: „Alkotói, ne pedig elszenvedői legyünk körülményeinknek” (Kósa Erika, Brokernet cégcsoport, valamikor a 2000-res évek második felében, a „válság” előtt). Megosztásokból, internetes „közzétételekből” ismerhetünk rengeteg idézetet, amik keleti filozófusok, bölcsek, írók „tollából” származnak és nagyjából ugyanezt a dolgot közvetítik.

„Ha jól akarsz élni, szépen és értelmesen, egyetlen gondolatot törölj ki az agyadból. Ez így hangzik: Mindennek mások az okai!” mondja Müller Péter

„Felnőtt akkor leszel, ha a hibákat önmagadban keresed. Ha sorsodért nem a körülményeidet okolod, hanem önmagadat. ” szintén Müller Péter.

Nem is akarok belemenni túl sok idézet bemásolásába, de nyilván mindenki érti, hogy miről van szó. Több tíz éves paradigma, ami szólt a befolyásolható és a befolyásolhatatlan tényezőkről, így kissé megdőlni látszik, erőteljesen sugallván az egyén felelősségét.

Namost kicsit Csernusos pimaszsággal én is visszakérdeznék: a kilencvenes években és a kétezresek elején én egy zseni , okos, felelős felnőtt voltam, aki később hülye lett? Mivel akkor görcsölés nélkül elég volt csak tenni a dolgomat, hogy normálisan élhessek, ma meg ez nagyon nem így van. Mindegy, hogy válságnak nevezzük, vagy bárminek, de azért aligha lenne reális azt a következtetést leszűrni, hogy 2008 óta a világ 99%-ban elidiótásodott volna. Hogy mindenki egyszerre vált felelőtlen nagy gyerekké, panaszkodó, másokat okoló, önsajnáló és felelősséget nem vállaló, szinte „eltaposandó féreg”-nek feltüntethető személlyé.

Aztán olvastam olyat is, amit most szó szerint nem tudok leírni, de nagyjából ugyanezt az önfelelősség totális felnagyítását húzza rá arra az élethelyzeti tényezőre, hogy azért is felelősek vagyunk, hogy hogy viszonyulunk a problémákhoz és a változásokhoz. Hoppá! Akkor mégis csak van külső körülmény, mégiscsak vannak olyan dolgok, ami a mi ráhatásunk nélkül hatnak a mi életünkre?

Nem célom a lázadó kamasz szerepkör éppúgy, mint az értetlen makacs ostobáé sem, de nagyon jó lenne egy reális és valós szemléletet sugározni sokak felé, hogy valóban hogy is működik a világ. A ma emberének túlnyomó többsége alapvető anyagi gondokkal küzd. Méghozzá ma többeket érint, mint az utóbbi 20 évben valaha. Ekkora mérvű elhülyülés lenne szerte a lakosság körében? A válságot is egyszerűen le lehet sarkítani azzal, hogy aki hülye és hibázik, az meg is issza a levét. Valamiért én úgy érzem, hogy manapság szinte divat lett ezt az önmarcangoló, önhibáztató attitűdöt sulykolni az emberek fejébe, mintha ettől bármi jobb lenne. Éppúgy a valóság szinte kóros elferdítése ez is, mint az, amikor valaki 100%-ig a körülmények áldozataként panaszkodik magáról. Én a lehető legreálisabbnak azt a nézetet vallom, miszerint kétféle tényező létezik, az egyik, amire nincs ráhatásunk, a másik meg az, amire van. Amire van, arra rá kell erősítenünk olyannyira, hogy az akaratunkon kívül érkező külső körülmények negatívumai a lehető legkevésbé tudjanak ránk hatni. De elismerendő, hogy azért, mert nem veszünk róluk tudomást, attól még ott vannak és hatnak.