Hosszú hónapok alatt már oda jutottam, hogy egy féregnek érzem magam. Talán az is vagyok. Soha nem fogok magamnak megbocsájtani. Mi a ti végső ítéletetek?

Hú, ez hosszú lesz. Lényeg a lényeg: volt régen egy másfél éves párkapcsolatom, ám közben megtetszett egy másik lány, akivel több közös beszédtémánk volt.

Barátnőmmel a végefelé már kezdett rossz lenni a kapcsolatunk, próbáltam menteni, szerveztem különféle programokat, ám végül ő mondta ki, hogy legyen vége. Egyáltalán nem tudott a másik lányról, de az igaz, hogy már nem láttam szívesen barátnőmet. A végén én már csak "színészkedtem" és tettettem, hogy szeretem őt. Pedig először mennyire oda voltam érte.:( Ez a kérdés még bővebben kifejti ezt a dolgot: http://www.gyakorikerdesek.hu/szerelem-szex__parkapcsolatok_..

Ezután egy darabig magamba fordultam. Aztán a másik lány ki akart ebből az "antiszociális"-üzemmódból ugrasztani, elhívott különféle helyekre, sőt, még jobban elbeszélgettünk azokról a témákról, amiket bennünket érdekelnek (informatika, elvont filmek, progresszív metálzene). Sőt, úgy vettem észre, mintha jeleket is adott volna, de amilyen szerencsétlen vagyok ilyen téren, tuti csak én értettem félre őket. Először úgy tudtam, hogy van barátja, de soha nem beszélt róla. Egyszer megemlítette, akkor is csak annyit mondott, hogy "Nem illünk össze a barátommal". Egyetlen mondat. Azt se tudom már mi van vele. Az is lehet, hogy nem is létezett, csak én hallottam félre valamelyik mondatát.

http://www.gyakorikerdesek.hu/szerelem-szex__egyeb-kerdesek_..

Aztán mikor rákérdeztem, a válasz csak ez volt: "Jaa, nem. Mindenkivel ezt csinálom és mindenki félreérti. Úgyhogy részemről friendzone-ban vagy. Túl fiatal vagy hozzám". Hát oké, van ilyen, nem akadtam ki rajta előtte. Ám aztán mégis, sikerült magamba zuhannom. Nem érdekelt senki, csak ő, ha lett is volna, nem akartam más lányt, csak őt, méghozzá őt tényleg társként el tudtam volna képzelni. Körülbelül egyáltalán lehetetlen is hozzá hasonlót találni, mind külsőleg, mind az érdeklődés miatt. Na meg emberfeletti módon eszes, együtt is tanultunk, néztünk át dolgokat.

Ez a dolog még a tanulásomra is rányomta a bélyegét: én voltam eddig a "stréber állat", semmi nehézségem nem volt a tanulással, most pedig örülök egyáltalán, hogy valamiből megvan a kettes, semmire nincs energiám, és nekem már csak az számít, hogy az adott dologból ne kelljen többet tanulnom. A "helyemet" átvette ő.

Nem is beszéltünk egy csomó ideig, kerültem, mert már rosszul éreztem magam vele. Amikor pedig újra szóba álltunk, akkor mintha megváltozott volna: a mosolygós és kedves lányból beképzelt sznob lett, össze-vissza elkezdett kritizálni mindent, azokat is, akik kevésbé tanulnak jól, valamint rám is tett néha degradáló megjegyzéseket, holott már egyáltalán nem hajtottam rá, nincs oka, hogy ijesztő alaknak nézzen, aki még mindig rá hajt és ezért kb zaklatásért fel kéne jelenteni. Ami legjobb, hogy ő ment állandóan oda hozzám lógni. Aztán most megint az a fázis van, hogy nem beszélünk, köszönök neki egy héten többször, erre úgy tesz, mintha észre se venne, már ő kezdett kerülni. Nem tudom, hogy ez volt a szándéka, de elérte: abból az illetőből, akit mindennél jobban szerettem és hozzá hasonlítottam minden lányt, most a legnagyobb ellenségem, a legjobban utált személy lett a földön és sajnálom és hiányolom azokat az időszakokat, mikor még jóba voltunk.

Ez viszont nem jó. Már hét hónapja, hogy még mindig rajta gyötröm magam, el akarom felejteni. Mindig szoktak lenni időszakok, mikor azt mondom, hogy "na, túl tettem magam rajta", erre megjelenik, támad hirtelen egy olyan érzésem, mintha kitépték volna a szívemet a helyéről és megint elkezdődik a "depresszióm". Hosszú hónapok óta már vele is álmodok, nem kívánom senkinek az érzést. Nem akarok vele lenni. Azt kívánom már csak, hogy el tudjam végre felejteni. Soha nem sikerült. Szánalmas alaknak érzem magam az ő szemében, még akkor is, ha egyik barátom azt mondta, hogy csak kihasznált engem, mikor együtt tanultunk, sőt, még mindenki mást is. Az is lehet eddig is ilyen volt. Az is lehet, hogy ez is csak egy belemagyarázás, hogy én kezdjem el ilyennek látni, amikor amúgy ő a normális és én vagyok a "zakkant", aki a saját dementiájába süllyed. Már tiszta káosz van a fejemben.

Aztán arra jöttem rá, hogy ez bizony olyan, mint valami büntetés. Két dolog miatt is:

1. Régebben is majdnem beképzelt voltam, meg párszor vertem a mellem, hogy hogy tanulok, de amúgy alapból jóba akartam lenni az emberekkel, a barátaimmal, nem akartam ártani senkinek, senkit nem akartam megbántani, ha magamba le is néztem valakit, nem kezdtem el szidni és kritizálni. Ez a lány ennek a szimbolizmusa: ugyanezek a tulajdonságok, amiket leírtam, csak felerősítve, ráadásul én soha nem akartam ilyen lenni.

2. Naívan azt gondoltam, hogy ha az egyik lánnyal szétmegyek, akkor csak lazán ugrok a másikra. Pláne, ha az előzővel már csak tettettem a végén, hogy szerelmes vagyok. Büntetésem tehát nem más, mint hogy életem végéig szerelmes legyek egy ideálba, ami lehet nem is létezett és nem akar még engem látni sem. "Megváltásra" esély sincs, mert vagy nem tetszek egy lánynak sem, vagy aki jön, azzal visszautasító vagyok, bár ez utóbbi kevesebb.

Egy undorító alaknak érzem magam, pedig alapból tényleg csak jót akarok és nem ártani senkinek. Talán igaz, tényleg nem érdemlek senkit, amiért ezt tettem. Rengeteg idő telt el. Semmi. Sok időt töltöttem barátaimmal, nem ültem mindig otthon. Nem javult a helyzet. Sivárnak érzem életem, állandóan csak zenét hallgatok. Úgy érzem, mint aki már el van kárhozva. Én már arra vágyok, hogy végezzek az egyetemmel, hogy soha többé ne lássam és ha lesz valaha munkám, akkor abba beletemessem magam. Bárcsak tudnék csinálni valamit. Nem akarok semmi mást, bárcsak jóvá tudnám tenni, amit műveltem, csinálni valamit, amivel meg tudnám váltani magam. Mit csináljak, hogy jobb legyen a helyzetem? Vagy mondjátok el ti a végső ítéletet, hogy tényleg jobbat érdemlek-e ennél, vagy dögöljek meg ott, ahol vagyok.