Miért van az, hogy egy gyerek vagy felnőtt lekezelően viselkedik egy mentálisan beteg szülővel/nagyszülővel?

Nekem is nehéz nem így tenni.

Nem tudatosul bennem, hogy nem képes többre/normálisam viselkedni, folyton olyan, mintha nem próbálkozna. Sajnos a kevésbé súlyos mentális betegséget sokszor nehéz valósnak érezni, mert nem olyan látványos a képesség hiánya, mint pl egy láb nélküli embernél.

Nálunk a dédi turkálja a szemetet, hogy gyűjtsön dolgokat, nem fér a fejembe, mit gondol, pedig annakidején úgy óvott minket, hogy ne érjünk hozzá se..Egyébként nincs rá szüksége.

Nehéz dolog ez.

Nagymamám mindig is igazi önsajnáltató volt, de mióta elkezdett leépülni azóta főleg az. 90+ éves de mást sem hallgatni, csak a siránkozását és képes 0-24-ben ugyanazt a lemezt jászani. Ha szólsz érte akkor meg rögtön vérig van sértve és mártírkodik. Sajnos nehéz megállapítani, hol kezdődik a valódi betegség, és hol van az a határ, amikor még azt mondhatod, hogy "szedd már össze magad".

Még normális embereknél is nehéz ez, mert van amikor kell a törődés, megértés, "gyengédség". De azt látom, hogy az emberek többsége kifejezetten kihasználja a problémáját és fürdik az önsajnáltatás mocskában. És nehéz megmondani, hogy valaki valóban beteg, és nem tud ezen változtatni, vagy nem is akar mert így a jó neki.

De benne van az is, hogy sokaknál gyerekként el kell viselned minden szart, aztán amikor már élhetnéd a saját életed vígan, akkor a "nyakadba kerül" a szülőd akivel legszívesebben megszakítanád a kapcsolatot. Nem mindenki érdemli meg, hogy foglalkozzanak vele.