Ti nem féltek az új dolgoktól, az ismeretlentől?

Ez olyan kétélű fegyver(nek látszó tárgy) :D

Egyfelől sok sok sok ezotér, magát rendkívüli bölcsességgel felruházottnak tekintő bullshitkirály, akik az álatalam úgynevezett "alávetős attitűdöt"* alkalmazzák, azok szerint örökké komfortzónát kell elhagyni és szenvedések által fejlődni, meg "ahol eltörsz ott leszel erős" stb stb stb, néha extrém kényelmetlenséget is szép színesen festenek le.

A másik meg az, hogy nem tartozunk senkinek sem azzal, hogy tudatosan kellemetlen helyzetekbe kerüljünk.

De hogy a kérdésre is válaszoljak, az olyan ismeretlenbe, ami jónak ígérkezik, oda kalandvágyó kíváncsisággal vetem magamat bele. Ám ami szar és kicsi az esély, hogy jól jön el, ott inkább elengedem és megmaradok a járt úton.

* alávetős attitűd: az a magatartásforma, amelyik magát pozitív gondolkodónak vallja, bár nekem néha tűnik inkább alárendelt szolgaléleknek, aki szerint minden szar tapasztalat is jó nekünk és így születnek az ilyen mondások, hogy "csodálatos, hogy az élettől mekkora pofont kapsz ha nem az utadat járod" stb stb. Ellenkezőleg az általam preferált "kiküszöbölő attitűddel" ahol igyekszem tiszta látással és tiszta gondolkodással az intuíciókra hallgatni és eleve nem belemenni a biztosan vesztes csatákba. Jelmondat: kínlódni, szenvedni, megtörni a hülye is tud, az nem művészet, abban semmi nincs. Igazi művészet elkerülni azokat.

Kiegészítve még 3-masként írt válaszomat, én nem hiszek a kihívásokban és nem motivál az ilyesmi. Ahogy a komfortzóna-határ és ilyenekben sem.

Én sokkal inkább azt tartom elfogadhatónak, hogyha igazán kellő mértékű a motiváció, illetve a képességeinkhez reális a cél, akkor észre sem veszünk komfortzónaátlépést és nem érzünk szorongást, csak megyünk az úton és érjük el az állomásokat. Nem agyaljuk túl és nem emeljük piedesztálra a szenvedést, maximum a lehető legtárgyilagosabban egy "kötelező velejáró rossz"-ként azonosítjuk, de nem több.

Az alábbi egy idevágó, szerintem elgondolkodtató idézet Feldmár Andrástól.

Hallgató: - Szerinted baj, ha egy ember fél attól, ami számára ismeretlen, és ezt be is ismeri?

Feldmár A.: - Nem baj, ha az ember fél, és jó ha azt be is ismeri, de a legjobb, ha nem veszi figyelembe. Félni az ismeretlentől: a halál félelme. Az egyetlen valóban ismeretlen, a halál. S honnan tudjuk, hogy mi a halálfélelem? Szerintem az az a félelem, amit először akkor éreztünk, amikor meg kellett születnünk. Rank Otto azt mondta, hogy senki sem születne meg, ha a halálfélelme, nem nőne nagyobbra, mint az életfélelme. Szerinte kétféle félelem van, nemcsak a méhben,

hanem az egész életünkben. A halálfélelem az a félelem, amikor úgy érzem, hogy ha itt maradok tovább, akkor meghalok. Ha semmit sem fogok fenni, akkor itt pusztulok. Képzeljétek el a magzatot, aki már olyan nagyra nőtt, hogy alig kap oxigént, alig tud mozogni s még mindig egyre nő. Ehhez azt is kell tudni, hogy ha nem lép fel rendellenesség, akkor a magzat ad jelet a szülésre s nem az anya. Ha minden jól ment, akkor ti határoztátok meg mikor jöttök ki, s azért jöttetek ki, mert már nagyon rossz volt bent. Úgy éreztétek, ha tovább maradtok bent,

akkor meghaltok. A életfélelem félelem attól, hogy mi lesz ott kint? "Nem megyek ki, mert itt még tudok élni, kint pedig nem tudom mi lesz, biztosan rosszabb lesz." Tehát az életfélelem: félelem attól, amiről semmit se tudunk. Az a

félelem, mely szerint ha tovább maradunk abban, amit ismerünk, akkor meghalunk, a halálfélelem.

Rank Otto szerint csak azért változtatunk az életünkön, mert mélyen magunkba tudjuk, hogy bár nagyon szeretnénk ott maradni ahol vagyunk, ha tovább maradunk, akkor meghalunk. Intellektuálisan, lelkileg vagy fizikailag.