Melyik a jobb szerintetek, egy szenvedésekkel teli élet vagy az öngyilkosság?

"Ja, szóval szenvedni akarsz. Akkor nyilván most boldog vagy."

Kedves #7-es.

Ki a túró akarna szenvedni? Ténylegesen vannak olyan problémák amik megugorhatatlannak tűnnek. Én is úgy érzem, hogy az aberált beteg dolgaimon nem tudok túllépni. Nem vagyok pedofil nem azért írom, de például egy pedofil aki nem tudja elfogadni a saját nyomorultságát mit csináljon? Vagy egy olyan ember aki hiába csinál bármit nem lát kiutat a problémáiból.

Az utolsó reményem a tiszta lap egy új országban.

Az én személyes problémám az, hogy képtelen vagyok emberi érzelmeket átélni. Képtelen vagyok férfi feladatokat ellátni. És igen, nincs is rá semmi affinitásom, nem hiszek benne. Mielőtt kérdeznétek. Megpróbáltam.

Az a baj, hogy ha példaképet keresek, akkor is nagyjából az a véleményem, hogy minek? Nem a siker számít, hanem amit közbe megélek. Mondok még valamit. Engem az is szorongással tölt el ha jó vagyok. Zavar, hogy ezzel valakinek rosszat teszek. Mert ha én jó vagyok, akkor a másik embernek kevésbé lesz jó. Egy példa: ha nyitok egy pékséget az utcában és jobban befuttatom, akkor a másik pékségnek kevésbé fog jól menni és ez engem szorongat. Képzeljetek bele más példákat.

Már írtam a napokban választ. Az ilyen kérdésekről eszembe jut, egy vicces mondat, ami magyarul valahogy úgy szólt; a fiatal költőknek a halálon, az idősek a sz.xen jár az eszük. :D

Engem naponta megvertek az osztálytársaim, mert magyar vagyok, egyszer megpróbáltak megölni (szó szerint); aztán itthon bántottak a gyerekek a suliban, mert ki voltam borulva, egy másikban, meg azért, mert fura vagyok.

Apám folyton megütött. A szüleim válása után apám alkoholista lett és csinált olyat, amiből botrány lett (ezt nem részletezném, de évekig aggódtunk apánkért). Amúgy többször kísérelt meg öngyilkosságot és ezzel rukkolt elő nekem, amikor átmentem.

Édesanyám többször került kórházba.

Egy nagyon jó barátomnak agydaganata lett, egy másik meghalt.

És ezek a legfinomabb részek.

Ezeket azért írom le, mert, mint mindenkinek, nekem is volt g

múltam.

Minden gond megoldhatatlannak tűnik; az ember pedig türelmetlen élőlény. Semmi sem oldódik meg egy este alatt. Illetve, hiána keményen próbálkozunk; ha nem jön össze a javulás, azt jelenti, vagy nem telt el elég idő vagy még keményebben kell.

Szerintem az ember élvezze ki, hogy nincs súlyos problémája (TUD JÁRNI, KAP LEVEGŐT, VAN TETŐ A FEJE FELETT, STB) és

1. ne azt mondja, hogy "de mi van, ha majd én is beteg leszek, lebénulok, meghal mindenki, stb"

2. ne azt mondja, hogy bizonyos gondokra nincs megoldás... az alkoholista, munkáját vesztett apám, meg a régebben rákos édesanyám a példa rá, hogy van.

3. ne azt mondja, hogy valaki ehet minden nap, de nem ízlik az étel, járhat, de inkább lenne béna, vehet levegőt, ami bűzlik; ez már a gond bemesélése.

És a többi.

Az ilyen embereket kerüli amúgy mindenki; az önsajnálat és állandó borongósság miatt.

Illetve, végül, az ismerősök, rokonok. Tudok példát mondani olyan lányra, akit "senki nem szeretett", aztán öngyilkos lett és a szülei majdnem utána mentek, a batátnője összezuhant, stb.

Azért eléggé emberfüggő, hogy ki milyen helyzettel tud vagy nem tud megbirkózni, ki mit tart elviselhetetlennek. Egyik embernek lehet az az elviselhetetlen, amiről a másik még álmodni sem merne, mint ahogy lehet az is, hogy valaki olyan helyzetben van, amiről a legtöbb ember azt mondaná, hogy na én ezt nem bírnám ki ép ésszel, ő meg így találja meg az élete célját, így tud boldogulni.

Tehát ezen a téren nincs objektív mérce, sokkal inkább a tanult probléma megoldási, vagy stresszkezelési metódus, ami döntő. Inkább ezt kell tanulni.

De kívülről könnyű okosnak lenni, egyedül nem megy, viszont senkit sem lehet megmenteni önmagától.

A társaság nagyon fontos, még ha felszínes, akkor is, az is több, mint a semmi.