Van itt olyan aki huszonévesen nem tudta mit kezdjen az életével?

Dejó kérdés!

Én fiatal srác koromtól úgy tekintek a munkára, mint egy eszközre, ami a megélhetéshez szükséges anyagiak előteremtésére szolgál.

Tehát az ilyen karrierizmus, munkahelyi dolgok, előléptetések, rangok sosem érdekeltek. Van egy sajátos értékrendem és anyagi jellegű céljaim, tehát sosem maga munka vagy a tevékenység motivált, hanem a megkereshető pénz. Ezt nem kell helyeselni, de tényleg nem találtam meg úgymond az utamat.

Egész fiatalon nagyon szerettem volna tűzoltó lenni. Aztán a szülők lebeszéltek, mert az egyikük mindenáron diplomatát akart belőlem, a másikuk is egyetemre szánt és kifejezetten értelmiségi karriert szántak nekem. A jószándékot respektáltam is, de az nem esett jól,mhogy ami számomra kedves, azt lefikázták, degradálták, lenézték.

Ami viszont pozitívan alakult, hogy totál kényszerpálya volt, tanultam egy szakmát, mellyel később a családi vállalkozásban tudtam érvényesülni. Igaz, az a szakma semennyire sem érdekel(t) de egy ideig elég jól megéltem belőle, mint eszköz, jó volt.

A gyerekkori álmomat meg végülis önkéntesség keretében meg tudtam valósítani. Tehát most úgy élek, hogy van egy hivatástudatom, amit ingyen végzek, mellete meg számomra érdektelen munkákkal keresem a pénzemet. (A katvéd nem vett fel hivatásosnak, no meg az anyagilag nem lenne nagy deal)

Tehán 40es pasiként is ott tartok, hogy a küldetésem és a pénzkereseti tevékenységem két szálon fut. Ez annyiból szomorú, hogy nem a munkám a hobbim, így nagy áttörés sincs.