Az elmúlástól félsz vagy attól hogy elfelejtenek?

Nem félek ezektől. Így van rendjén. Vannak persze olyanok akikre tovább emlékeznek, de már azok sem ők, akik valójában. Pl. mit tudunk mondjuk Kleopatráról? Jó régóta nem felejtettük el, de mit tudunk elmondani róla, ki volt ő, milyen ember. Aztán itt vannak a hozzánk közelebbi írók, költők, akik nem is olyan régen haltak meg, ráadásul hátra hagyták egy rakás legszemélyesebb gondolatukat. Két dolog van velük. Akik értik miről írtak, azok is csak tippelgetnek, miért gondolhatta így. Az anyja miatt, a rendszer miatt, a betegsége miatt... kutyát nem foglalkoztatja mit akartak elmondani, csak kifejtegetni mi "baja" lehetett. Pedig hát semmi. Tudja valaki kik voltak ők valójában? Kortünet, személyiségzavar?

Aztán itt vagyunk mi most. Tudjuk magunkról vagy egymásról kik vagyunk? Ki fog ránk emlékezni? A szomszéd, az unokák, tanítványok, vagy kik? És mire fognak emlékezni belőlünk? Számít? Nem. Nekem nem számít.

Szerintem fontosabb lenne észrevenni a hibákat és javítgatni. Mindenki csak valami kis apróságot. Hogy az utánnunk következőknek már ne kelljen ezekkel bajlódni. Ez minden amit magunkból itt tudunk hagyni. Kicsi változást. Én attól félek a legjobban, hogy haszontalan lesz az életem. Nem úgy, hogy nem dolgozok eleget, vagy nem teszek semmit a környezetért vagy másokért, hanem hogy nem lesz hatással a világra, hogy éltem. Nem olyan hatással mint Dosztojevszkij :D hanem mint valaki akitől láttak csak egyetlen jó példát amit követni lehet, és szokássá válik az emberek között. Terjedni kezd mint a kőbunkó ősemberek közt a kedvesség. :D Nem tudom. Nem jöttem még rá mi hasznom lehetne, de félek attól, hogy úgyhalok meg, hogy ez nem derül ki számomra. Meg ha most halnék meg, attól is félnék, hogy nem arra emlékeznének aki valójában vagyok. Szerintem az rosszabb mintha csak elfelejtenének.