Történtek már veletek meglepően jó dolgok, amikor nem is számítottatok rá?

Hmm hát nem egészen azt fogom írni amire te gondolsz.. :D

Egyszer koliból sétáltam fel az állomáshoz, közben be akartam ugrani kajálni, volt nálam bözsi utalvány. Csak hát én azt a telóm mellé raktam a zsebembe és mikor vettem ki a telefonomat, hogy kapcsolok zenét, nem vettem észre, hogy kiszóródott az erzsébet utalványom (8000 ft értékben). Egy srác szaladt utánam és vissza adta :D meglepett és jó volt látni, hogy vannak még becsületes emberek.

Ez másabb: másnaposan a hidegben mászkáltam, egy szelet pizzát ettem, vártam a buszt. Ott volt egy kutyus éss adtam neki, jó érzéssel töltött el :)

Ha rossz kedved van, lehet megér egy próbát elmenned állatokkal foglalkozni.. feltölti az embert, hogy segíthet egy kiszolgáltatott állaton, aki cserébe nem rágja le a kezed xD

24F

Első voltam. Szóval én is elég nehéz időszakban vagyok és többnyire már a depresszió határát súrolom. Ha nem lennének az állataim, néha ki sem kelnék reggel az ágyból. Viszont valamiért az én életemben mindig akkor történnek apró pozitív dolgok, mikor már úgy érzem lejjebb nem mehetek. Ezek lehet tényleg csak sokszor apróságok és rajtunk múlik, hogy élünk -e vele vagy sem.

Most pl. az történt, hogy van egy kollégám, akivel eddig szigorúan csak munkaviszonyban voltam. És nemrég megszólított, hogy látja rajtam azt hogy nem olyan vagyok mint régen és szeretne segíteni. Majd este rám írt a facebookon, hogy megbeszélte a feleségével, és szeretnének meghívni hozzájuk. Vacsorával vártak, és egy kellemes, kötetlen, felemelő beszélgetésben volt részem.

Ez igazán meglepő volt, mert belőlük aztán sosem néztem volna ki, hogy csak úgy meghívnak magukhoz.

Említette valaki a korábbi hozzászólásban az állatokat. Én jártam egy ideig önkénteskedni menhelyre, az is felemelő volt. Nagyon jól elvonta a figyelmem a problémáimról és lekötött. Az állatokkal való foglalkozás nagyon jó lelki terápia. Ott láttam meg életem macskáját, ott szerettem bele egy fehér cicusba, és minden problémám eltörpült miután a fejembe vettem hogy őt haza viszem. Teli voltam a saját gondjaimmal és aggodalmaimmal, de mikor megláttam azt a falatnyi jószágot a karanténban, onnantól nem tudtam másra gondolni. Könnyeztem mikor végre bekerült a macskahordó dobozba és elindulhattam vele az új otthonába. Megkönnyebbült a szívem mikor kiengedtem a lakásba szabadon járkálni, és órákig csak bámultam hogy most fedezi fel a világot, a kis ketrec után hatalmas volt számára a ház. Az a cica nekem terápia volt, nem csak én segítettem rajta, hanem ő is énrajtam.

Most ennyi jutott eszembe, de ha jön még valami leírom.

Velem sokszor történtek már ilyen kapaszkodó esetek, amikor azt éreztem a legjobbkor jött, de lehet pusztán arról van szó, hogy akkor veszed észre a segítségért nyúló kezet, mikor már nincs mit veszítened.

Hogy kifejezetten rossz időszak után történtek-e, azt nem tudom, de én szeretek segíteni másoknak. Attól kicsit mindig jobban érzem magam.

Egyszer segítettem egy idős hölgynek cipelni a csomagjait, amit kedvesen meg is köszönt.

Máskor egy - feltételezem - hajléktalan kért tőlem ételt, én pedig pont dolgozni mentem, ahová szoktam magammal vinni ennivalót, mert munkába pénzt nem nagyon viszek. Akkor éppen szendvicsek voltak nálam, az egyiket nekiadtam, és ő is megköszönte.

Aztán volt, hogy pénzt adtam valakinek buszjegyre (bár az ilyet sosem értettem, mert hogy mehet el valaki valahova anélkül, hogy vinne magával elég pénzt a hazaútra?).

Szóval ilyen apróságok. Átadtam a helyem a buszon, elmentem egy állatotthonba némi adománnyal, és foglalkoztam kicsit az ottani állatokkal.

Inkább úgy történik velem jó, hogy jót teszek másokkal, hogy "adok".

Volt egy nagyon nehéz időszak az életemben, ezt nem részletezném..

Aztán ennek tetejében dobott a pasim, káosz volt az egész életem , úgy éreztem elegem van mindenből.

Nem akartam elmenni szilveszterezni barátnőmhöz, főleg hogy fel se vette a telefont, és másik városba volt a buli, úgyhogy úgy voltam ez már csak hab a tortánt hogy a szilveszterem is merő szar lesz.

Aztán utolsó pillanatban elértem, gondoltam jó akkor legyen elmegyek.

Ha nem megyek el hanem sajnáltatom tovább magam akkor nem ismerem meg a férjem azon a bulin, pedig csak 15 évesek voltunk.

Ma már 26 és van egy csodás kisfiúnk is.

Látod mennyi múlik egy döntésen? Ki tudja mikor legközelebb nemet mondasz, miről maradsz le?

Mennyire meg tudja változtatni az életed egy igen-nem válasz, még a legapróbb dolgokban is.