Hogyan kezeljem azt, hogy jobb a tanítványom mint én egy önkéntes tevékenység kapcsán?

Önkéntesség kapcsán én mint tapasztalt be vagyok osztva egy kezdőhöz azért, hogy megtanítsam, hogy mit merre hogy érdemes csinálni. Együtt is kell vele dolgoznom a későbbiekben.

Amikor megismertem akkor nagyon csendes, szótlan, visszahúzódó volt és tényleg nem tudta h mire vállalkozott. A munkánk során rengeteget kell beszélni sok ember előtt. Nem is értettem hogy hogyan kerülhetett egyáltalán be, hisz ekkor alkalmatlannak tartottam.

Ő volt az aki a betanulás során figyelte a többi kezdőt és látszott rajta h tényleg meg akarja tanulni. De közben egy szót se szólt.

Ekkor kezdtem reménykedni hogy talán nem lesz olyan rossz a dolog.

1 nap múlva volt egy "próba" ahol az újoncokat vizsgáztattuk, rendes bizottság előtt. Hát ez a lány olyan zseniálisan beszélt, hogy váó. De tényleg tátva maradt szájjal néztem ahogy poénkodik és fenntartja a hallgatóság figyelmét egy rendkívül száraz témában.

Olyan elemeket használt amiket amúgy nem láthatott a képzés során. Tehát őstehetség kb. Ott nyílt, vidám, élettel teli és kirobbanó volt. Amikor végzett utána újra szótlan volt. De ha színpadra kellett állni akkor nagyon más volt minden alkalommal.

Azt éreztem, hogy ő sokkal jobb mint én és ez vitathatatlan. Csak ez a kettősség idegesítő benne. Rajta így jön ki a stressz és színpad hatása. Színpadon erős és zseniális előadó viszont színpad nélkül csendes és szótlan.

Nem tudom, hogy hogyan álljak hozzá. Egyáltalán magamban ezt, hogy kezeljem, mert úgy érezem, hogy inkább ő taníthatna nekem valamit