Nektek volt már olyan, hogy nem látogattatok meg egy beteg hozzátartózót, aki időközben elhunyt és lelkiismeret furdalásotok volt utána?

Nagymamám nemrég hunyt el. Bár majdnem 2 héttel a halála előtt láttam, mégis hasonlóan érzem magam. Be is volt ütemezve, hogy meglátogatom a kórházban, de sajnos pár napot késtem. Az utolsó éveiben az unokái közül talán én álltam hozzá a legközelebb (általában havonta legalább egyszer meglátogattam) de attól még hihetetlenül rossz érzés, hogy az utolsó dolog, amit mondott nekem röviddel a halála előtt, hogy "máris mész?" én pedig csak gyorsan elköszöntem abban a hiszemben, hogy még úgyis látni fogom.

Tényleg nehéz feldolgozni, hogy nem búcsúztam el, de a lényeg az, hogy mások ott voltak mellette, szóval nem volt egyedül és szerintem tudta is, hogy szeretném meglátogatni, nekem pedig sok boldog emlékem van vele még akkorról, amikor még egészséges volt.

Szerintem Kérdező, ha olyan ember voltál, aki többet adott hozzá az életéhez, mint amennyit elvett, akkor nincs okod bűntudatot érezni.

Édesanyámat, de ott ő nem engedte, hogy bemenjek hozzá.

Lelkiismeret-furdalásom nincs, bánt egy kicsit, de megértem, hogy nem akarta, hogy gépekkel-csövekkel körülvéve öntudatlanul lássam őt.

Nekem másfél hete halt meg nagymamám, hasnyálmirigyrákban. Egyszer voltam nála két hónappal ezelőtt, elég rossz bőrben volt, és megmondta, hogy ne jöjjek többet, nem akarja, hogy így lássam, és ezt mondjam meg a családomnak is. A családom ennek ellenére látogatta őt, mert a saját lelkiismeretük fontosabb volt nekik, mint nagymamám kifejezett kérése - én megértem, hogy nem mindenkinek esik jól az ilyen jellegű törődés, én már attól is hülyét kapok, mikor otthon maradok betegen, és az aggódó munkatárssal náthás hangon kell beszélnem telefonon; nekem ez marha kellemetlen, nem szeretem, ha gyenge pillanatomban látnak, neki meg csak annyit jelent az egész, hogy jobb embernek érzi magát tőle... OFF vége, csak azért írtam le, mert mindenki azt hiszi, hogy látogatni kötelező és mindenki örül neki.

Nincs emiatt lelkiismeret-furdalásom, pedig a családom egy érzéketlen bunkónak tart, és neked se kellene, hogy legyen. Így utólag már mindegy, hogy jólesett volna-e neki, nem tudsz rajta változtatni akkor se, ha marcangolod magad miatta. És egyébként is, az, hogy kétszer találkoztatok meg egymás mellett ültetek a buszon, szerintem a "kedves ismerős" kategória, egyáltalán nem egy nagyon közeli illető, akihez úgymond kötelező menni, akkor se, ha kölcsönösen kedveltétek egymást, nem épült ki egy komolyabb kapcsolat. Ez így lehet, hogy leírva durván hangzik, amiért elnézést kérek, de kívülállóként egyáltalán nem látom úgy, hogy lenne okod emiatt a bűntudatra.