Van itt olyan, aki egyetemista volt, de abbahagyta a tanulmányait?

Miért hagyta abba, és hogyan záródott ez az állapot, kellett fizetnie?

Talán nem a legjobb kategória ez a kérdésemhez, mert mehetne közoktatósba meg párkapcsolatiba vagy családosba is, de a három itt a sima "emberek" megnevezésnél összeér.

Bő féléve vagyok együtt a barátommal, minden zökkenőmentes.

Most kezdtem a harmadik félévemet a fővárosban, 200 km-rel arrébb. Nem igazán sikerült beilleszkednem eddig, senkit nem láttam olyannak, akivel szívesen barátkoznék, az iskolával se nagyon vagyok megelégedve, ez már az előtt is így volt, hogy összejöttünk a barátommal. Volt idő, hogy gyomorgörccsel mentem be, sőt, a tavalyi gyakorlati tanárom (mesterem) már az első félévben észrevett nálam kedvetlenséget (ami akkortájt jellemző is volt, mostanában nem annyira), kicsit személyeskedősre vette a szerepét, beszélgetni akart, elküldött pszichológushoz, de ez más téma.

A nyáron még bizakodó voltam, de most valahogy erősen alábbhagyott a lelkesedésem. Annyira, hogy az otthagyását fontolgatom. Úgy érzem, szétszakadok sokfelé, ha ezt így tovább folytatom, nincs erőm ehhez a nagy semmihez, ami az oktatásban folyik. Kész vicc az egész. A pénz meg csak elúszik - ha hetente hazajárok, egy bő tízezer máris ugrik. Persze a párom gondolata is közrejátszik, iskolaidőben iszonyúan hiányzik, már sokféle verziót felvetettünk, lakhatnánk közös háztartásban, mindketten dolgozó emberként (ami vonz egyébként, mert a sulibajárást tényleg f@ szverésnek érzékelem, szívesen dolgoznék már, a szüleimet is támogatnám), én gyereket is szeretnék, bár azért ezt még egy kicsit messzibb jövőnek látom.

Viszont a szüleim bizonyára nem örülnének neki (ahogyan gondolom, egy szülő sem örülne). Ha látnák, hogy komoly az elhatározásom, akkor elfogadnák, hiszen az én döntésem, de nagy szám volt a családban, hogy felvettek ide (akkor én is iszonyúan örültem, kellett idő, mire felfogtam, mert végül is erős iskoláról van szó, ahova nehéz bekerülni - bár szép lassan ez az egész elúszott, ahogy észrevettem, hogy ez nem az, amit vártam...).

Arról nem is beszélve, hogy középiskolában is ezt tanultam, ezt a szakot (művészeti szak), szereztem belőle szakmát, bizonytványt, s bár nem is biztos, hogy ezt akarnám csinálni életemben, de attól tartok, hogy megbánnám, ha most abbahagynám, hisz mondhatni "erre tettem fel az életemet". Anyám haragja, felháborodása eltörpül amellett a félelem mellett, hogy látom magamat 10 év múlva, semmire se vittem, van három gyerekem, meghíztam, elmúlt az erőm, dolgozok valami unalmas, viszont iszonyú fárasztó munkahelyen, pl anyám után a kereskedelemben, csak hogy meglegyen a lakásra a pénz...

És persze az is motoszkál a fejemben, hogy mi van, ha ez még mindig a rózsaszín köd hatása, ha most azt hiszem, hogy ezt akarom, a barátomtól függetlenül (s ez valószínűleg így is van, csak mekkora mértékben?), de mondjuk szakítunk és ott leszek egyedül, elcseszve a lehetőségeimet?

Neked, aki szintén ezt fonolgattad/fontolgattad, s végül talán ott is hagytad az egyetemet, milyen gondolatok kavarognak/kavarogtak a fejedben?

U.i.: Kérlek titeket, hogy szemétláda beszédtől kíméljetek, nem ezért tettem fel ezt a kérdést, hanem bízva abban, hogy akadnak még önzetlen és kedves emberek, akik, ha kritizálnak is, tudják szépen és hasznavehetően tenni! Pont eléggé össze vagyok zavarodva, nem kell bunkónak lenni senkinek. Ha meg hosszúnak látod az írásomat és emiatt beszólnál, ne tedd, magadat cáfolod meg azzal, hogy áldozol időt a piszkálásomra, miközben akár el is olvashatnád.

Szép napot mindenkinek. :)