Fiatal felnőttek, ti nem szorongtok folyamatosan a szülőktől való leválás kapcsán?

Én gyerekkorom óta számoltam vissza a napokat, hogy elköltözhessek (bántalmazó családból jövök, a szegénység volt a legkisebb gondom, de persze az is jelen volt apám alkoholizmusának köszönhetően). Érettségi után költöztem el egy hátizsáknyi cuccal, ekkor egyetemre mentem, felvettem a maximális diákhitelt, mellette évekig társbérletben gürcöltem, minden szabadidőmben dolgoztam vagy nyelvet tanultam, hogy jussak egyről a kettőre, tudtam, hogy ez később megtérül, ha kitartó maradok. Az egyetemet végül nem sikerült befejeznem, de sikerült pár év nyomorgás után egy jól fizető munkahelyet találni (leginkább a nyelvtudásom és a diákmunkás tapasztalatom miatt). Innen már felfelé ívelt az életem, pár évvel később jól kereső munkám van és kiegyensúlyozott életem, futja mindenre, amire akkoriban nem, évente többször tudok utazni, nem kell semmit számolgatnom, futja normális életkörülményekre, szórakozásra, minőségi ételekre, stb stb.

Ezzel azt akartam mondani, hogy aki akar, az tud. Neked kell eldöntened mit vagy hajlandó feláldozni az önállóság érdekében - én néhány év szórakozást adtam fel, nevetségesen kis áldozatnak tartom ahhoz képest, milyen életet építettem fel - és nem, nem segített a kutya sem. Ha nem vagy hajlandó semmit tenni az életminőséged javulása érdekében, akkor nem is fog változni semmi, de ilyen mentalitású emberek nem is érdemlik meg, hogy bárhová jussanak az életben. Előre akarsz lépni? Akkor abbahagyod az önsajnáltatást és ócska kifogások helyett megoldást keresel.

Engem pl nem érdekel....

Sose voltam gazdag, sose kaptam támogatást, de eddig mindig elértem amit akartam....

Most fogok házat venni, egyedül hitel nélkül...