Sajnálod azt a millió ártatlan embert, aki a második világháború során meghalt?

Nem jó kifejezés a sajnálat, mert igazából nem ismertem személyesen egy ilyen áldozatot sem, bármilyen szörnyűen hangzik, ők csak számok és adatok a könyvekben. Egy konkrét embert, akit ismersz, lehet sajnálni, de arctalan tömegeket nem.

Viszont, ami konkrét eseteket tudok, azokat sajnálom. Csak egy példát mondok: sajnálom Radnóti Miklóst, és sokszor elsírom magam, amikor a verseit olvasom, annyira durva, tudva, hogy belelőtték tarkóval egy gödörbe.

És amit még sajnálok ilyenkor, az emberi természet maga, hogy miképpen tudott ilyenné aljasulni az ember, amiket ott elkövettek. De a sajnálatnál (amit csak konkrét emberek iránt tudok érezni) inkább erősebb érzés ezzel a kérdéssel kapcsolatban az, amire az egész eseménysorozat taníthat minket: hogy a jó ember az, aki minden körülmények között emberséges tud lenni, és erre is kell törekedni mindig, mindenkinek. A problémákat nem erőszakkal kell megoldani, nem szabad bedőlni olcsó hazugságoknak és propagandának, nem az agresszióra és a gyűlöletre kell hagyatkozni stb. Ha lehet itt valamit sajnálni, inkább az, hogy az ember odáig süllyedt, hogy "civilizált" létére ezeket elfeledte.

Igen, sajnálok minden embert, aki önhibáján kívül, ártatlanul meghalt egy olyan cél vagy eszme miatt, amelyhez semmi közük sem volt, sőt ellenezték is.

És szégyellem magamat azok helyett, akik ezt előidézték, minden lelkiismeret-furdalás nélkül.