Volt már valakinek olyan periódus az életében amikor képtelen volt az emberi érzelmekre? Ha igen akkor mennyi ideig tartott?

Sosem értettem azokat az embereket, akik csak azért vannak épp együtt valakivel, mert nem akarnak egyedül lenni. Lehet, hogy nem is éreznek egymás iránt semmi komolyat, csak épp nem akarnak egyedül lenni. Na, én az ilyesmitől hányni tudnék. Az ilyen emberek meg sem érdemlik, hogy normális kapcsolatuk legyen, ha érzelmeiket úgymond képesek le-inflálni (értékcsökkenteni) azzal, hogy úgymond beérik a rosszabbal is.

Én azt mondom, ezerszer jobb inkább egyedül lenni, mint olyannal, akivel nem az igazi. Mert azzal csak a saját becsületedet és büszkeségedet rombolod le, hogy leadod a szintet.

Amúgy meg ez az egész párkapcsolat kicsit olyan, mint a piálás, meg a másnaposság. Egy afféle hatás-ellenhatás dolog. Valamikor nagyon jó, valamikor (féltékenység, csalódás) nagyon rossz. És minél jobb éppen, annál rosszabb lesz később. Hullámzó dolgok ezek, szerintem felhőtlen boldogság nem létezik az időnkénti erős hullámvölgy nélkül. Így eldöntheti az ember, inkább egyedül marad, és az hoz neki egy stabil középszerű közérzetet, vagy inkább az öröm és bánat közt ingadozó hullámvasutat választja a párkapcsolattal.

Ha pénzes ember vagy, azt mondanám, vegyél ki egy három hónap szabadságot, bérelj egy lakókocsit, és menj ki teljesen egyedül egy kis hegyi faluba, puritán körülmények közé. Ott megtanulja az ember értékelni az élet apró örömeit, még ha kezdetben eléggé nehezére is fog esni.

Ezzel én is hasonlóan vagyok, nincs szükségem párkapcsolatra és sokszor inkább elbújok a világ elől... és nem is érzem, hogy változna a dolog, valahogy annyira hidegen hagy a párkeresés.

Én is úgy gondolom, hogy tök gáz az, amikor valaki olyan görcsösen akar magának valakit... meg persze, hogy elmondhassa, hogy márpedig ő nincs egyedül, neki összejött, ugye.

Aztán kérdés, hogy mennyire őszinte az a kapcsolat hahaha :D

Hát akkor én egy kicsit kilógok az itteni válaszadók sorából,nem csak egy kapcsolat miatt lehet az ember depressziós.

Amit tudni kell rólam,hogy borzasztóan imádom a kutyákat (akik nem éreznek hasonlóan mint én azok bizonyára totál bolondban fognak tartani-inkább ne is olvassák tovább)

A lényeg,a lényeg...a két kutyám 4 hónap különbséggel pusztult el,mindkettő a kezeim között,teljesen váratlanul, "fiatalon".

Mikor az első maghalt akkor is rettentően éreztem magam,de mikor Mollika is elment azt hittem megnyílik alattam a föld és azonnal belepusztulok.

Senkivel nem akartam beszélni még csak azt sem akartam,hogy rám nézzenek,semmit nem akartam csinálni,borzasztóan türelmetlen és ingerült lettem,ezek az érzések váltakoztak bennem a totális ürességgel és a "nem érdekel semmi" érzéssel.

Bárhol képes voltam elsírni magam.

Ez ment egy jó fél évig,de ennek szerencsére már 4 éve és minden rendben van, de azt a mai napig nem tudom megérteni,hogy miért kellett ennek megtörténnie.

27/N

A párom is ilyen /anyukáját ápolta sokáig mielőtt az meghalt../ szenvedünk is ettől, borzalmas teher ez nekem is! Sokszor mondták hagyjam el de nem...féltem őt. Próbálom kirángati a gödörből, orvosi segítségre lenne szüksége...

Az a bibi ebben hogy én is rámentem kicsit..már..reaktív depressziónak hívják ezt..most ketten depizünk és b..sztatjuk egymást néha. :D Ez is egyfajta kötődés de fene tudja egy sétának jobban örülnék, na oda sem lehet kirángatni igaz lusta disznó is.:)