Borzasztó, szörnyű rémálmom volt, azt se tudom mit csináljak, minden értelmetlennek tűnik, Pszichológus?

Úgy érzem az előbb inkább egy LSD badtripből ébredtem fel mint sem álomból. Úgy érzem minden értelmetlen, MINDEN, a külsőségek, az elért ,,célok", az önmagunkról alkotott kép, MEG FOGUNK HALNI. Minden elveszik. Nincs rosszabb a magánynál. Ez az igazság.

Nem akarom leírni pontosan mit álmodtam, mert még emésztenem kell, így is 20 percem keresztül csak ültem könnyezve az ágyam szélén. :')

A családomat lemészárolták, miattam. Rengeteg szimbolikus dolog volt az álmomban, de már tudom mi mit jelent... A saját nagyapám hidegvérrel meg akart ölni, közölte velem hogy pár percem van és lelő azzal a puskával amit hozott magával, én pánikrohamot kaptam, nem akartam meghalni. De ott és akkor tudatosult bennem hogy az életemnek ennyi, vége. 5 perc és vége, minden megszűnik. Az az érzés leírhatatlan, amikor tudod hogy hamarosan vége. Nincs is értelme beszélni róla, talán egyszer majd mindenki megtapasztalja.

Volt egy hatalmas festmény amit magával hozott. Egy hatalmas szív volt ráfestve. Azt mondta meg kell gyújtani és ha nem kezd el égni akkor meghalok. Nem égett, ami a legfájdalmasabb volt hogy senki sem tiltakozott a halálom miatt. Körben ült mindenki tök nyugodtan, anyám, apám, testvérem, mamám stb. Utána volt egy észrevételem, hogy a szív feltűnően rondán és ferdén van felfestve, teljesen el volt csúszva, így azt mondtam hogy ez így nem igazságos és nem ölhet meg.

Egy pillanatra arrébb mentem, mire visszanéztem mindenki halott volt, és a nagyapám megölte magát is. A húgomat kivéve mindenkit megölt. (a húgom az egyetlen ember akivel valamennyire normális a kapcsolatom a családban)

A kezében volt egy vaskos levél. Kiszaladtam az udvarra hogy elolvassam de már nem tudtam mert előbb felébredtem, gyönyörű napsütéses idő volt, amit éreztem az nem fájdalom volt hanem "valami új" kezdete, valami rossznak a vége. Borzasztóan érzem magam emiatt az érzés miatt, nem tudom hova tenni...

De egyben iszonyatos magányt éreztem, mert tudtam nincs kihez menjek most, nincs senkim. SENKIM.

Mindez semmi, a részleteket kihagytam, nincs most lelki erőm leírni mindent. :'( Pedig durvább...

Úgy érzem el kell mennem orvoshoz, ez már nem oké. Tök rendesen lefekszek aludni, tűrhető, átlagos hangulatban és erre ébredek, miért érzem azt hogy SEMMINEK SINCS ÉRTELME? Annyira valóságos volt, mintha a valóságból ébredtem volna fel az álomba.