Mi történik velem? 16/f

Amit most leírok körülbelül 1 éve tart, de nyáron lett nagyon rossz.

Gimnáziumba járok. Az osztálytársaim nagyon kedvesek, de erről később. Általános iskolában volt, hogy megvertek (főleg alsóban), kiközösítettek. Barátaim nem voltak.. Gyakran csúfoltak hogy szemüveges vagyok, meg kövér. Hetedikben meg nyolcadikban fogytam 30 kilót (100-ról 73-ra)mert azt hittem azzal minden jó lesz. Bennem volt egy kép, hogy mindenki szeretni fog, rengetem barátom lesz és barátnőm. De ez nem így lett (ettől függetlenül nagyon örülök, hogy képes voltam változtatni az életmódomon, büszke vagyok magamra). De ettől függetlenül nem éreztem rosszul magam, mert elfoglaltam magam, sokat játszottam a számítógépen, vagy történelmet tanultam, mert azt nagyon szeretem. Aztán jött a gimi. Osztálytársaim nagyon kedvesek, túlnyomórészük lány. Mégis gyakran úgy érzem, engem csak megtűrnek maguk körül. Van néhány akivel többet beszélek, mondhatnám őket barátaimnak. Jól elvagyunk meg minden, de mégis, ha valami problémájuk van, vagy komolyan akarnak beszélni engem nem keresnek. Sőt, úgy általában nem keresnek. Reggel köszönünk, első órát átaludja mindenki, de ha szünetben én nem megyek oda hozzájuk akkor ők se jönnek. Facebookon se szoktam beszélni nagyon senkivel, olyan meg nem volt, hogy közülük írt volna bárki is rám. Több fiú osztálytársammal is öleléssel köszönnek, pedig mögöttük gyakran kibeszélik őket, nekem meg "csá" meg "szia". Fiúk közül van 2 barátom, de a többiek gyakran kibeszélnek, és csak előttem szoktak jópofizni. Néha úgy érzem senki sem szeret, de nem tudom elmondani senkinek, nehogy megharagudjon, mert mondjuk ő mennyi mindent csinál értem.. De úgy érzem én sem vagyok képes szeretetre. Nem vagyok képes szeretni egy embert se.. Régi mentsváraim már nem működnek: számítógépen maximum facebookot nézegetem, vagy itt vagyok gyakorin, zenét hallgatok. Az olvasás se tud már lekötni, történelem sem tud érdekelni, irodalmat is megutáltam.. Ha itthon vagyok csak állandóan pörög az agyam régi emlékeken. Van, hogy öngyilkosságon gondolkodok. Bár nem akarok meghalni. Én magam sem értem. Ha nagyon rám jön akkor elmegyek gyorsan tusolni, van hogy egy órát guggolok a tus alatt, közben folyamatosan gondolkodok. Decemberben bele vágtam egy erősítő diétába. Sok fehérjét eszek és hetente 3 napot edzek. Ugyan az van mint 2 éve, ha valami rossz történik, vagy nagyon rám jönnek az emlékek, belegondolok milyen jó lesz izmosnak lenni, mennyi barátom lesz, mennyien fognak szeretni.

Családtagjaimmal gyakran veszekszek, sok mindent nem tudnak rólam.. környezetem nem nagyon vesz észre semmit, a legtöbbször jókedvűnek tűnök. De ha mégis megkérdezik, hogy mi a baj, nem tudok rá mondani semmit. Nem tudom leírni nekik mi a baj. Néha úgy érzem egész életemben ilyen maradok, és így nem éri meg folytatni. De ugyanakkor ott van, hogy milyen jó érzésem van egy edzés után, vagy milyen jó másnap egy izomláz. Milyen jó lesz mikor a strandon feszítek. Nem tudom eldönteni mi van velem.. régi ismerőseim (akik piszkáltak) szokták mondani, hogy milyen kitartó vagyok, mennyit változtam, ez nem semmi. De ez nincs így. Úgy érzem egyedül vagyok, hogy senki sem gondol rám, ha nem vagyok ott mellette. Olvastam interneten már mindenről, magányról,szeretethiányról,depresszióról,személyiségzavarról, de egyiknél sem ismertem magamra teljes mértékben. Arra is gondoltam, hogy csak bebeszélem magamnak, de erről már letettem, nem hiszem hogy normális dolog lenne a saját életem kioltásán gondolkodni.

Bocsi, hogy ilyen gyászos lett a vége, de gyorsan jöttek a gondolatok.. köszi, hogy elolvastad:)