Miért kell mosolyogni a fényképeken? Miért mosolyognak az emberek az fb profilképükön?

Azt hiszem te nem is kérdezni szeretnél, inkább kibeszélni magadból. De azért egy szóval válaszolnék: FELÜLETESSÉG

Rengeteg birka van, mennek egymás után. Nem is érdemes velük foglalkozni, az egyediség kiváltság!

Mert az ember arra akar emlékezni, amikor boldog. Ezért akkor fényképez(tet)i magát, amikor boldog. Szomorú pillanatokból így is elég van.

Másrészt meg ha nem mosolyogsz, akkor az van, ami a legtöbb diák/személyi képen. Úgy nézel ki, mint egy körözött bűnöző.

mert akkor a legszebb egy ember arca amikor mosolyog (nem kamu mosoly! hanem őszinte!) és a legszebb arcukat akarják megmutatni...

am nekem nincs képem facen (exemmel volt közös, de azóta nem csináltam újat, nem szoktam fényképezni), én munkába menet is tudok mosolyogni sőt! általában jó kedvem van :P de legtöbbször csak belül mosolygok, mert furcsán néznek az emberek, ha magamban mosolygok :D sokszor jó kedvem van tudnék magamban is mosolyogni, haverokkal meg tök jól elhülyéskedünk, akkor meg általában mindig nevetgélek...

de erről nincs facebookon dokumentáció :D

23F

A közösségi médiának pont az a lényege hogy egy olyan képet mutass magadról ami vonzó mások számára. A boldogság vonzó, a szomorúság nem az. Egy partifotó izgalmas, egy "munkába menet" kép átlagos.

Ez már nagyon régóta így megy, akár közösségi médiáról van szó, akár nem. Az önéletrajzodba sem írod bele hogy 19 éves korod óta álomba sírod magad minden éjjel, vagy hogy ráfröccsent a víz a kezedre mikor a WC-t kefélted, és a családi fotóalbumba sem a síró családtagról van kép miután megtudta hogy meghalt a nagypapa.

"Régen épp az volt az erény, hogyha az illetőnek minél több titka van, az minél értékesebb volt."

Szerintem te se érted miről beszélsz. Nem az volt a bajod hogy az emberek "eltitkolják" hogy igazából lehangoltak, frusztráltak? Nesze, itt a titkod.

Úgy túl tudtok bonyolítani pofonegyszerű dolgokat hogy az nem igaz...

Nézzük sorban:

Miért kell mosolyogni? Azért mert a mosoly a legtöbb embernek jól áll és a legtöbb ember számára sokkal bizalomgerjesztőbb. Én mondjuk utálok mosolyogni, szerintem úgy nézek ki mint egy idióta tőle, de eddigi barátnőimnek még mindig jobban tetszett, mint amikor komoly fejjel nézek mintha a kivégzésem várnám.

A boldogság és kiegyensúlyozottságról annyit, hogy van legalább ugyanannyi ember, aki minden percben valami depressziós idézetet oszt meg és folyton világfájdalma van. Akkor már inkább legyen boldog...

Ráadásul megörökíteni olyan dolgokat szoktunk, amire tartósan szeretnénk emlékezni. A szomorúság múlandó, a boldog pillanataimra viszont mindig öröm lesz visszagondolni.

Na meg ott vannak a mindent kipakolós emberek, ilyet is ismerek, felkel, első dolga hogy kiposztolja "Jó reggelt mindenkinek", az ilyen emberek meg minden percüket meg fogják osztani ha jó ha rossz.

Az meg sosem volt erény ha titkaid vannak, az mindig is csak a rosszindulatú pletykáknak adott alapot.

Összességében ha nem tetszik hogy mások boldogok, akkor ne nézd a profiljukat, senki nem kötelez rá.

Nekem olyan ismerőseim is vannak, akik megosztják, ha kórházban vannak, kirakják hogy összejöttek-szakítottak-megint összejöttek, vagy csak kiírnak ilyen sejtelmes mondatokat, hogy "tudtam, hogy megint ez lesz... :(" vagy "a jó szívűeket sokan kihasználják... :("stb.stb. és akkor várják, hogy kommentben kérdezősködjenek, hogy mi a bajuk, stb. Ez a szomorú pillanatok megosztása, mégis ugyanúgy felületes, hiszen akárki, aki a közösségi oldalakra pakolja ki az életét, felületesnek mondható. Ettől függetlenül még eshet jól, ha felraksz magadról egy mosolygós, előnyös képet és látják az ismerőseid, és ha likeolnak, elismerik, hogy ez egy tényleg jól sikerült kép. Ez lenne az alap funkciója, amivel semmi baj nincs.

Érdekes egyébként az ambivalencia, mert ha kimész külföldre, azon sopánkodsz (a magyar ember), hogy "hát igen, ott külföldön mindenki milyen pozitív, rád mosolyognak random emberek, itt Magyarországon meg mindenkinek sír a szája, és mennyivel jobb nekik, mint nekünk, és ezt ők hogy csinálhatják, mi miért nem tudunk olyanok lenni?!" Azon nyavalygunk, magyarok, hogy mi milyen negatív beállítottságúak vagyunk. És a külföldiek is elismerik, hogy hát igen, a magyar ember imád panaszkodni (vannak, akik ezzel azonosítanak minket). Nem imádunk panaszkodni, hanem kedves magyar embertársaink a panaszkodást szeretik hallgatni, ezért mivel arra van "kereslet", a rosszat emeljük ki és azt mondjuk el másoknak, mert azt szereti hallgatni a magyar fül. Ha elmondod valakinek, hogy milyen szép a kertedben az eper, milyen jót hűsöltél tegnap délután a kis felfújhatós medencédben, vagy mennyire hálás vagy azért amid van - elkezdenek irigykedni, vagy másra terelik a témát, vagy meg sem hallják, amit mondasz, csak hogy mehessen elölről az elégedetlenkedés, mert az sokkal izgalmasabb, és lehet versenyezni kinek sz-a-rabb ezen a világon, mert "akkor is rám zúdul a legtöbb probléma és nem rád". Erre vagyunk nevelve, hogy az a jó, ha nem dicsekedsz, hanem elmondod, hogy miért te húztad a legrövidebbet. Persze vigyázni kell, mert ha túl sokat panaszkodsz, akkor azt mondják, csak sajnáltatod magad. Nem tudom, nem hiszem, hogy ez önsajnálat lenne, szerintem inkább ilyen közösségvállalás-szerű, de akkor is. Örüljünk már neki, hogy némely ember nem búvalb-a-szott fejet vág ha szembejön velünk, ennek örülni kell. Nyilván nem szabad elferdíteni a valóságot, azért mondom, hogy nem szabad túllépni az egészséges szintet, de többek közt a kérdésedben is manifesztálódik a fent említett gondolatsorom... A bús pillanatokat hagyjuk meg magunknak, hagyjuk, hogy formáljanak minket, az örömteli, igaz pillanatokat meg osszuk meg nyugodtan mindenkivel. Aki szeret, az úgyis örülni fog neki, a többiek meg úgysem érdekelnek.

Egyébként értem amit mondasz, hogy ha az örömtelieket megosztják, miért nem lehet a szomorúakat is. Ha magamból indulok ki, én pl. ritkán osztok meg valami képet, tényleg, csak ha valóban boldog pillanatot tükröz és visszaadja a kép a pillanat különlegességét (persze ezt csak én tudhatom). Azért nem osztok meg szomorú pillanatot, mert nem szeretném, hogy azok az ismerőseim, akikkel alig, vagy egyáltalán nem beszélek, ennyire mélyre belelássanak a lelkembe. Mindenkinek szoktak lenni rossz percei, nekem is, de a szomorúságom okát nem fogom kiposztolni, mert sokszor önmagamnak sem vallom be, hogy mitől vagyok szomorú, nem hogy kiteregessem a világnak.