Elrontottam a gimis éveimet és a legszívesebben újrakezdeném, mindent másképp csinálnék, hogyan szabaduljak ettől az érzéstől?

Általános suli végére eléggé zűrös lettem és hanyagoltam a tanulást. Lerontottam, nem vettek fel abba a gimibe, ahová menni akartam, de igazából nem is érdekelt az egész... semmi sem érdekelt, kényszerből jártam iskolába, mindegy hogy hová. Egy szakközépbe kerültem, művészeti szakra. Oda is csak azért vettek fel, mert jól rajzolok, nem a jegyeim miatt. Szóval szerencsém volt. De utáltam az egészet, szörnyen untam és csak kényszerből jártam be, utáltam a tanárokat, főleg a rajztanárt, az osztályközösség se volt pont olyan mint amilyennek képzeltem, lógtam, megbuktam és végül otthagytam.

Félévkor átiratkoztam egy gimibe, ahová így utólag fogalmam sincs hogyan és miért vettek át, de rosszul tették. Ugyanazt folytattam, rosszabb volt mint a másik suli. Az osztályból ki voltam közösítve, nem nyitott felém senki. Az első napokban próbálkoztam, de utána feladtam és nem foglalkoztam velük. Szörnyen éreztem magam itt, a tanárok se bírtak, komplett hülyének tartottak. Az életem romokban hevert, semmihez se volt életerőm, sokszor gondoltam öngyilkosságra, terrorban éltem, a szüleim be akartak adni a pszichiátriára és gyűlöltek mint mindenki. Van egy háttér sztori ami megmagyaráz mindent, de ez igazából ez egy nagyon nagyon hosszú történet. A lényeg, hogy mély depresszióba és önutálatba süllyedtem és tartott ez az állapot évekig.

Barátaim hol voltak - hol nem, de sosem éreztem úgy hogy igen, ez az én társaságom, nekem itt a helyem és itt önmagam lehetek. Soha. Csak egyszerűen vártam valami jobbra és közben elfogadtam azokat akiket mellém sodort az élet. Mindig csak úgy féllábbal éltem az életet, elfogadtam ami volt, és amit akartam azt meghagytam holmi álomképnek.

A pasizás se jött össze, kimaradt az életemből a "tiniszerelem", párszor randiztam, volt egy két rövid kapcsolat "féleségem", mert normális kapcsolatnak egyiket sem nevezném. Bár az utóbbi több hónapig is tartott, de a csávó kb. a szöges ellentétem volt és valahol talán még utáltam is, szóval fogalmam sincs miért voltam vele.

A gimis éveim a lázadásról és a züllésről szóltak. Évet is ismételtem, végül otthagytam. Nem volt egy normális osztályom, egy jó családias légkör segítőkész tanárokkal, se jövőkép, se motiváció, se emberek akikben igazán bízhatok. Csak a szorongás, a lázadás, az "én ezt nem akarom", a kényszer, a suicid gondolatok, a menekülni akarás.

Nem tudom mivel pótolhatnám ezt a hiányt, mert bár 20 éves leszek de még mindig hatalmas űrt érzek ha elsétálok egy jobb gimnázium mellett és látom a diákokat... vagy az érettségizőket. Borzasztó érzés, hogy így elcsesztem az életem.