Van köztetek olyan, aki rájött, hogy valójában nem tervezett gyerek volt? Hogyan barátkoztatok meg ezzel a tudattal?

Mielőtt isteni-teremtési-létfilozófiai magasságokba érnénk tisztázzuk a kérdésem értelmét! Én a nemtervezettségen azt értem, hogy a szülők annakidején nem tudatosították magukban, hogy mire is vállakoznak. Visszatekintve anyám mindig is szeretetteljes odaadással és (néha túlságosan is) féltő gondossággal foglalkozott velem és fordult hozzám. Talán ő képes volt realizálni a tényt, hogy "ennek a gyereknek fel kellene nőnie és megfelelő háttér kell neki". Apám viszont nagyívben leszart, minden egyes nap ordibált a legapróbb dologért is ami nem tetszett neki, állandóan csak amolyan morgó stílusban lemondóan mondott mindenről véleményt, sosem állt szándékában meghallgatni, mindig is azt kiabálta nekem, hogy "a gyereknek sosincs igaza" meg "a gyereknek kuss a neve". Később ivott is, nem egyszer fordult elő amikor általános iskolás voltam, hogy hátrament a kertbe hányni, meg nyári estéken ott is aludt, anyám meg bent sírt. Továbbá akármit is akartam apámtól kérdezni, nem kívánt semmire sem normális magyarázatot adni, ráadásul mindenféle hülyegyereknek meg tehetségtelen idiótának lehordott. Amikor ittas volt, de még magánál volt, többször elhangzott tőle, hogy "ez a gyerek csak úgy lett", vagy "franc se gondolta, hogy ekkora kolonc lesz ebből a kis nyavalyásból", vagy "sajnos muszáj etetni ezt a kölyköt". De a legsértőbb szerintem az volt, hogy "hát egy kicsit félresikerült ez a gyerek, beszél össze-vissza".

Tehát ennek kontextusában próbáljátok meg a kérdést értelmezni ha lehet!