Hogyan hozzam egyenesbe az életem?

Ma 2 órán keresztül ültem a fürdőszoba padlóján, és azon gondolkoztam, hogy mi zavar ennyire, miért érzem magam, úgy, ahogy. Szeretnék változtatni, de nem tudom, hol kezdjem. Nem ismerek magamra, mintha nem is én lennék.

Szerintem szeretethiányom van. Ezen nagyon sokat gondolkodtam, hogy miért gondolom ezt.

Egész általános iskolában céltábla voltam, kiálltam a "lúzerek" mellett. Persze egy idő után én lettem mindenki célpontja. Aki barátom volt, az vagy teljesen ostoba, vagy ellenem fordult. Én voltam a "fiú" "fika" és a "leszbikus" is. A leszbikusság volt mindenki kedvence. Egyszer megpróbált megerőszakolni egy osztálytársam, és zaklatott. Szerintem ez semmiség, és nem tudom, miért gondolom így. Mindenhol nagy ügyet csinálnak belőle, de én úgy érzem, nem számít. Csak akkor beszélek róla, ha azt akarom, hogy sajnáljanak, vagy a figyelmet akarom felkelteni.

Ami a szerelmi életemet illeti, soha nem kellettem senkinek. Persze itt néha kapok privát leveleket, de őket soha nem én érdeklem, hiába érzik úgy. Ők nem miattam írnak, csak a korom és a nemem miatt. Ezt megalázónak érzem. Csak azért írnak, mert miért ne? Mert nincs jobb. Ha megunnak, akkor pedig csak eldobnak.

A fiúk, akikbe beleszerettem, mind elhajtottak. Ki finomabban, ki durvábban. Ki gyáva volt, ki a szemembe mondta. Emberfüggő.

Túl könnyen leszek szerelmes, nagyon gyorsan kötődök, és ez síráshoz vezet. Már néhány kedves mondattól is képes lennék az illető karjaiba omlani. Szinte bárkiébe. Nem vagyok túl válogatós, mégsem voltam soha párkapcsolatban. Soha senki nem ölelt meg úgy, hogy igazán szeretett volna. Sokak szerint irritáló vagyok. A legtöbben csak úgy jellemeznek, hogy őrült, vagy furcsa.

Egy igazi barátnőm van, de érte is sokat kellett küzdenem. Nagyon jó barátnő, a kedvemért még meg is ölelget minden nap, pedig ő nem szereti, de tudja, hogy nekem nagyon sokat számít. Ma is, ha bárki bánt, ő az első, aki leállítja. Nagyon szeretem, de félek, hogy azt fogja hinni, ragadok rá. Mindig mondja, hogy ez butaság, de én akkor is félek ettől.

Őt nagyon szeretik a fiúk, de ő mindet elhajtotta. Zárkózott lány, és a külvilágnak egy boldog arcot mutat. Irigykedem emiatt, hogy ennyien szeretik. Nagyon népszerű. De ha lehetőségem lenne elvenni tőle ezt, nem tenném meg. Ahhoz túlságosan fontos a számomra.

Ha lehetőségem lenne dönteni az életemről, és lenne egy olyan lehetőség, hogy együtt lehessek egy olyan fiúval, aki gyilkos psichopata, de erre én sohasem jövök rá, és az álcája miatt boldoggá tenne, úgy érezném, hogy fontos vagyok neki, akkor azt az életutat választanám. (a másik lehetőség, az, hogy "cancel" és keresel tovább, éled az életed)

Szánalmas, igaz?

A különtanárom sokszor mondja nekem, hogy nagyon éretlen vagyok. Szerinte csak most kezdtem kamaszodni (szerintem meg már túl vagyok rajta). Szerinte nem áll jól a hajam, a ruhám stb, mert én egy "finomabb" szelyiség vagyok. Szerinte halasztanom kéne egy évet az egyetem előtt, hogy érjek. Nem hiszem hogy igazán ismerne. Egyre jobban gyűlölöm, és magamban olyanokat mondok neki, amit eddig el sem bírtam képzelni magamról.

Ma eljátszottam az öngyilkosság gondolatával. Eddig mindig ostobának tartottam az ilyen embereket. De jó lenne csak úgy elaludni. Vége lenne az iskolai piszkálásoknak, az itthoni veszekedéseknek, és annak a sok nehézségnek is.

De nem akarom megtenni, mert ezt a kutyám és a macskám sohasem értenék meg, hogy többé nem ébredek fel.

Anya szorgalmazza a kollégiumot, de én nem akarok elmenni. Nagyon be akarok kerülni a közeli egyetemre, de félek, hogy nem fog sikerülni. Úgy érzem, meg akar szabadulni tőlem.

A húgom meg megtalálta a helyét, társasági ember lett. Mindenki szereti, egész nap a telefonján lóg. Úgy érzem, ő sem törődik már velem igazán. Szégyenl a barátai előtt.

Mindent összevetve egy szánalmas, éretlen, értéktelen ostoba senki vagyok. Az emberek nem emlékeznek rám. Nem vesznek észre. Lehet, hogy fel sem tűnne nekik, ha egyszer csak eltűnnék örökre.