Néha úgy érzem nem maradt más, mint az öngyilkosság?

Nekem 13 éves korom óta folyamatosan vannak öngyilkossági gondolataim, jelenleg 33 éves vagyok és amint az valószínűsíthető, még mindig ebben a világban koptatom az utcakövet. Lehet, hogy hülyén hangzik, de szerintem azért nem érdemes öngyilkosnak lenni, mert van egy szint, ahonnét mélyebbre már nem lehet zuhanni és ezt egyszer mindenkinek meg kell tapasztalni. És ha oda leestél, akkor onnantól kezdve a kutya sem foglalkozik veled vagy legfeljebb a kutya, ha van kutyád.Onnantól kezdve azt csinálsz amit akarsz, senkit nem érdekel mi van veled, eltűntél a társadalom kanálisában és az emberek levegőnek néznek. Érdekes egy állapot, nekem ez az időszak segített leginkább önmagamra rátalálni. Jóformán az is mindegy volt mindenkinek, hogy élek–e vagy halok és a döntés egyedül a saját kezemben volt. Tök mindegy volt hogyan döntök, senkit nem érdekelt. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy élni akarok. Ha tényleg minden mindegy és nem számít semmi sem, akkor akár éppenséggel élhetek is, cseszettül mindegy, az sem érdekel senkit sem. Aztán szép lassan megnyugszol és ráeszmélsz, hogy innen már csak felfelé vezetnek az utak, tehát visszafelé oda ahonnan jöttél, oda ahová nem akarsz visszamenni, de ugyanakkor tudod sajnos nem lesz más választásod. És akkor elkezdesz szép lassan felfelé kúszni, vissza az emberek közé, megint egyre több szabály vonatkozik rád is, amelyet be kell tartanod. Megint egyre több hülyeséget kell elviselned mások részéről, de észrevehetően könnyebb lesz mint azelőtt mert sokkal gazdagabb lettél rengeteg nagyon hasznos tapasztalattal. Megint úgy néznek rád a lányok és talán ez a lehető legjobb az egészben. Tehát ameddig nem voltál teljesen lent a fenéken legalább egyszer és onnan nem kapaszkodtál vissza legalább félig vagy teljesen, addig teljesen értelmetlen az öngyilkosság. Nem akarok papolni senkinek sem, éppen kifelé lábalok a fiatal felnőttkorból, de ez igazából nem jelent semmit sem. Látom, hogy mennyire szar ez a mostani világ a fiataloknak, együtt tudok érezni azokkal akik panaszkodnak és szinte majdnem mindenben teljes mértékben igazat is adok nekik. Amikor én voltam huszonéves még nem volt ennyire kibírhatatlan a világ, akkor is már rossz volt, de nem ennyire rossz mint most. És sajnos hiába próbálok én sem tudok ez ellen tenni semmit sem, ahogy sajnos mások sem. Sajnos azok az emberek, akik ma uralkodnak rajrunk minden eddiginél aljasabb és mocskosabb eszközökkel befolyásolnak bennünket, kihasználnak mindenkit és erőszakkal érvényesítik az akaratukat. Szóval azért ne legyél öngyilkos, mert akkor azoknak adsz igazat, akik uralkodni akarnak rajtad, akik meg akarnak fosztani a szabadságodtól és az emberi érzelmeidtől. Attól, hogy szabadon, félelem nélkül ismerkedhess lányokkal és szerezhess barátokat. Ha megölöd magad, akkor egy emberrel kevesebben lesznek azok, akik azért küzdenek, hogy ebből a szennyes világból valaha is egy kicsit normálisabbat csinálhassunk. És minden elvesztett ember plusz egy pontot jelent azoknak, akik ilyen rothadtá tették ezt a világot. Úgyhogy ne add fel, mert szükség van mindienkire, rád is és a többiekre is. Ahhoz, hogy valaha is jobban érezhessük magunkat nem halottak kellenek, hanem értelmes, cselekvőképes fiatalemberek és fiatal lányok, akik képesek jobbá tenni ezt a pocsék világot. Fel a fejjel, szedd össze magad és küzdj azok ellen, akik bántani akarnak, ez az egyetlen dolog aminek van értelme. Öngyilkosság helyett pedig inkább egyél meg egy kiló banánt, mert depresszióellenes hatóanyagok vannak benne. Valamint szedjél multivitamin tablettát.

Szia, ha bármikor beszélgetni szeretnél, vagy bármit megosztanál, nekem írhatsz. Én is hasonló cipőben vagyok picit, de jó hallgatóság vagyok és talán könnyítene a lelkeden, ha őszinte lehetnél valakivel. Egyébként szerintem alapvetően az ember azért sikertelen, illetve azért érzi rosszul magát, mert a környezete elhitette vele, hogy vele van a baj/van vele valami baj. Közben pedig senkivel sincs semmi baj, az összes gyűlölködés a világon abból fakad, hogy az emberek azt gondolják, hogy baj van velük, emiatt bűntudatuk lesz és gyűlölni kezdenek másokat. Szerintem... Egyébként nekem a munkával, feladatokkal, önmagam építésével van hatalmas gondom. Egyszerűen valamiért gyűlölöm a munkát, a feladatokat, a tanulást. Még akkor is gyűlölködve állok neki, amikor tudom, hogy az adott dolgot csinálni nem is olyan rossz. Valahogy mindenféle kötelességre azt érzem, hogy csak leráznám magamról, mint a láncokat. Jelenleg sajnos jobban utálom a fizikai világot, mint amennyi örömömet lelem benne. De a lényeg az lenne, hogy olyan elfoglaltságot találjon az ember, melyben "flow" élménye van, és azt csinálni. Állítólag csak akkor lehetsz boldog, ha olyan munkád van, amelyben flow élményed van.

Szerintem meg irigykedés a másikra teszi az egymásra mutogatást. Van aki azért stréberezi a másikat, hogy ő legyen a legjobb tanuló, tehát visszatartja az osztálytársát, hogy véletlenül se legyen jobb nála. Van ilyen. Olyan is van, hogy a szülő irigykedik a gyerekére, és mindent megtesz, hogy ne olyan legyen amilyen, kiírtja belőle a tehetséget, szeretet. Nah ha ezt felismerik, akkor már lehet szeparálni, válogatni az emberek között. Kivel érdemes időt tölteni stb. Pl én nagyon szeretem a nagybátyámat, de a dolgok csakis úgy alakulhatnak, ahogy ő azt elképzeli. Én ahogy ezt felismertem, nem nagyon adok a szavára. Mert az pont az ilyen ember hibázik a legtöbbet.

Utolsó, egyetértek, az én szüleim sajnos ilyenek voltak, iszonyatosan fájt nekik a bennem lévő szeretet és lelki erő és mindent megtettek hogy csírájában elfojtsák azt. Még el sem kezdett kinőni a szarvam, már gyökerestől ki volt tépkedve... Ezt érzem. Már én is megválogatom, kikkel veszem körül magam és rájöttem, hogy csak az számít, hogy jól érzed e magad valakivel, vagy sem, nem pedig az, amit az illető mond neked. Én nagyon nehezen találtam meg azt az elfogadó közeget az emberek között, amire azt lehet mondani, hogy szívesen járok közéjük, és amíg ez nem volt meg, végig azt éreztem, hogy velem van a baj, én vagyok a hülye, én vagyok a túl érzékeny, én vagyok a túl intoleráns, közben meg csak arról van szó, hogy nem tudok hazugságban élni, mert megviseli a lelkem, ebből fakadóan az emberi kapcsolataimban is az őszinteséget és az elfogadást keresem. Sok ember összekeveri az empátiát a sajnálattal és azt hiszi, ha valakivel empatikus, akkor az már azt jelenti, hogy feladta önmagát és egyetért az illetővel, közben ez nem így van. Braskó Csaba Jövőteremtő programjának a kommunikációs füzete nekem nagyon sokat segített, 70 oldalban olyan érthetően, egyszerűen és természetesen írja le ezeket a dolgokat, amikből az ember rájöhet, hogy egyáltalán nincs vele baj és nem véletlenül érez úgy mások emberek között, ahogyan. Tényleg amióta elolvastam megnyugodott a lelkem, mert mindent, ténylegesen minden visszaigazolt számomra, amit valaha éreztem és amiről egész életemben próbáltam papolni, de senki nem hallgatott meg. Ha olyan emberekre lelsz, akikkel tudsz rendesen kommunikálni, az már fél siker.