Nemrég dobott ki a barátnőm. Összetörte a szívem. Hogy lehet ilyen? Hogy viseljem ezt el?

Ő életem szerelme, nem tudok nélküle élni. Belepusztulok ebbe, nekem annyi :'(

Röviden most elmesélem a történetünket, igazából csak azért, mert nem tudok aludni, és jól esik kiadni magamból. Már napok óta nem beszéltem senkivel, bezárkóztam, és ez az őszies idő is... Ez életem legrosszabb időszaka, mintha folyamatosan rémálomban lennék... Na szóval lehet hosszú lesz, aki akarja, olvassa el.

Gimiben ismertem meg, 11-ben. Soha nem volt előtte barátnőm, azelőtt azt sem tudtam, milyen, ha valaki viszonozza, amit érzek. Sőt, el sem tudtam képzelni, hogy érezhet irántam ilyet egy lány... Főleg olyan szép, mint Ő... Ezért is volt nekem ő a Minden, mindent megtettem volna érte. Szóval úgy kezdődött, hogy bejelentette az ofő, hogy új lány érkezik az osztályba. Mindenki kíváncsi volt, hogy milyen lesz, de amikor megláttuk... Huh, képzeljétek el, hogy egy fekete hajú bombázó belép az osztályba. Senki nem mert hozzászólni egy darabig, de aztán az osztály macsói elkezdtek körülötte legyeskedni, hamar elkezdett bulikba is járni velünk, és ott is megpróbálták lekapni, de valahogy ez a lány elérhetetlen volt mindenkinek, úgy kezelte ezeket a pasikat, mint a hülyegyerekeket. Igazából azt hittük, hogy van valami 30 éves pasija.

Aztán egyszer lejött a könyvtárba, ahol én a könyvtáros tanárnak segítettem a vonalkódokat felragasztani a könyvekre, mert épp digitalizálta a katalógust a tanár, de ez most mindegy... Szóval ott sétált a könyvek között, és szóval ekkor vettem magamon erőt, hogy odalépjek hozzá, hogy segíthetek-e... Itt kezdődött az egész...

Kiderült, hogy teljesen más, mint elsőre gondolná az ember. Imád olvasni, és hamar feltűnt az iskolai színjátszókörben is, az iskolai rendezvényeken mindig ő olvasta a verseket, ő konferált fel stb. - irodalomból ő volt a legjobb az osztályban, imádta, és igazából mondta nekem, hogy utálja az üresfejű fiúkat, akikkel nem lehet könyvekről beszélgetni. És mivel velem lehet, ezért összebarátkoztunk egymással. Ezután nagyon sok időt töltöttünk együtt, iskola után eljártunk ide-oda, csavarogtunk a városban, moziztunk stb. Így ment ez egy évig kb.

Én persze többet is éreztem, és hamar kezdtem érezni, hogy beleőrülök ebbe, és eljutottam oda, kb. fél éve, hogy vagy bepróbálkozok nála, vagy inkább akkor ne is találkozzunk, és ne járkáljunk együtt folyton... Úgyhogy pár hónapja, egy áprilisi este, amikor egy parkban ültünk a padon és beszélgettünk, és hülyültünk, egyszer csak belenéztem a szemébe, és kijelentettem neki, hogy én most meg fogom csókolni. Tiszta hülye voltam, igazából két hétig evett a fene ezen, hogy meg merjem tenni, és úgy reszkettem, mint a nyárfalevél. Igazából lehet, macsósnak tűnik ez a mondat, de csak gépiesen mondtam ki, mint valami bemagolt szöveget. Amikor kimondtam, el se hittem, hogy sikerült. Azt sem tudtam, mi folyik körülöttem, ledermedtem. És ő mit csinált (ettől rettegtem már hetek óta) - nézett rám csodálkozva, és megkérdezte, hogy akkor miért nem csókolom meg?

Ezután kezdtünk el járni, ami igazából nem is tudom azóta sem, hogy számára ugyanaz a barátság maradt-e... Jó persze, lefeküdtünk egymással, de ezenkívül ugyanaz maradt minden, igazából a legjobb barátai maradtunk egymásnak, mint előtte, csak mellette még szexeltünk is. Nem tudom elmagyarázni, de olyan, mintha számára ez így maradt volna (így utólag legalábbis). Én ezzel szemben viszont teljesen belé voltam habarodva, és még most is... Ő a legszebb, legokosabb, legműveltebb számomra, az abszolút NŐ, minden tekintetben tökéletes...

Viszont most érettségiztünk, és mindketten megállapotdunk abban, hogy a tanulás lesz az első, mert nagyon be akartunk jutni oda, ahová jelentkeztünk egyetemre (ugyanabba a városba jelentkeztünk). Viszont engem a második helyre vettek fel, tehát szeptembertől nem ugyanoda fogunk járni. De megbeszéltünk, hogy semmi baj nincsen, attól mi ugyanúgy megmaradunk egymásnak, és örökre szeretni fog stb. Aztán egy hete ő elment nyaralni a családjával Olaszországba (most is ott van), és ideadta az arany nyakláncát, amit mindig hordott, mióta ismerem, és amin egy szív alakú ékszer van, és azt mondta, hogy ez az ő szíve, és mindig, ha elmegy tőlem, akkor ide fogja adni nekem, majd szeptemberben is ideadja, amikor más egyetemre fogunk menni.

Erre? Tegnap írt facen, hogy úgy gondolja, ami kettőnk között van, számára inkább barátság, mint szerelem, nagyon erős barátság, és nem akar elveszíteni bla, bla, és hogy megváltozott a véleménye, meg mit tudom, milyen barátnői is szétmentek a pasijukkal, mikor egyetemre kerültek, mi sem bírnánk sokáig, és ami a legfájdalmasabb volt nekem, hogy ő élni szeretne még...

Én írtam neki, hogy ha hazajön (pár nap múlva jönnek majd haza), beszéljük meg, biztos meg lehet ezt oldani, de erre csak annyit írt, hogy csak azért akar velem találkozni, hogy visszaadjam a nyakláncát.

Mi történt vele? Miért csinálja ezt velem? Lehet nem illik, de pasi létemre itt bőgök, mint egy szerencsétlen. Félek elaludni, mert álmomban elfelejtem az egészet, és úgy kelek fel, mintha minden rendben lenne, de aztán rájövök a szörnyű valóságra, hogy kidobott és rideg velem... :(

Bocsi, hogy ilyen hosszú lett, de most mit csináljak? Hogy lehet ezen túllépni? Hogy szerezzem vissza? Mi történt? Mi játszódott le benne? Minden lány ilyen? Annyi kérdésem lenne, nem értek semmit...