Megfigyeltétek már, hogy az embernek abban a leggyengébb a fantáziája, amit a legjobban ismer, vagy legtöbbet lát?

Az tűnt fel, hogy az embereknek olyan esetben kapcsol be legritkábban a kreatív, fantáziája, amikor valami ismerőset lát vagy hall.

Láttam pl. a Beugró sorozat egyik jelenetét, ahol Rudolf Péternek kellett foci témában improvizálnia. Előtte és egyáltalán Péterre jellemző a kreativitás, jó ötletei vannak, de amikor a foci lett a téma, amiben köztudott, hogy mélyen benne van, akkor semmi ötlete nem volt, hanem mintha a valóságot kezdte volna el mondani, annak minden szabályával, tehát megszűnt az a fajta kötetlenség, ami a kreativitáshoz kellett.

Ugyanezt a jelenséget vélem felfedezni az évtizedek során megromló házastársi viszony, azon belül is pl. a szexuális kapcsolatban, hogy egy idő után nem izgalmas, mert elveszik belőle a kreativitás, pedig az felek nem lettek kevésbé kreatívak, meg az se valószínű, hogy a végtelen Univerzumból már mindent láttak és ezért unatkoznak, hanem annyiszor láttak egyfajta valóságot, hogy elfogadták, hogy az olyan.

Vagy pl. a kisgyerekekre szokták mondani, hogy nekik is élénk a fantáziájuk, de amikorra felnőnek a legtöbbnek eltűnik ez.

Vagy pl. olyat is észrevettem, hogy mindenki a saját munkájában a legkevésbé kreatív, mert egy idő után nem tudja új szemmel nézni a dolgokat, hanem elfogadja, hogy egy adott tevékenységet egy adott színvonalon, egy adott formában lehet végezni, és nem jönnek a kreatív ötletek.

Van más területekről hasonló példátok? Illetve tudtok ellenpéldákat hozni?