Olyan mintha a világ utálná ha boldog vagyok. Ennek van értelme?

Mindig azt tapasztalom hogy ha jól megy a sorom, jól érzem magam, utána mindig valami rossz történik. Minél jobban érzem magam, annál rosszabb lesz ezért a "büntetés". Ezért pl. ha valami eredményre várok (vizsga, teszt, vizsgálat), nem merek szórakozni, elengedni magam, mert bennem van a félsz, hogy ezzel elrontom, az élet ezen bosszút áll és elcseszi a végeredményem. Pedig már megírtam a tesztet, átestem a vizsgálaton, de mégis bűnösnek érzem magam ha nem aggódom az eredményért, mert még a végén élet bácsi úgy gondolja, ha ennyire nem érdekel, akkor nem is érdemlem meg, hogy jó legyen.

A kapcsolatokkal is így van. Ha egy új barátság kezdődne el, én jófejnek tartom az embert, jól érezzük magunkat, rögtön jön a félelem, a bizalmatlanság, hogy ez csak egy átverés, biztos kibeszél, úgyis elhagy, stb..

Amikor pedig valamit elszúrok, rosszat csinálok, az ezért járó "büntetést" úgy próbálom enyhíteni, hogy a végeredményre várva (ha nem azonnali) szorgalmas vagyok, takarítok, fegyelmezem magam, odafigyelek, nem engedem el magam, nem lazítok, nem szórakozok.

Emiatt viszont bennem van a remény, régen még az elvárás, hogy a velem történt rosszak megtorlódnak. Például egy helyen sokat bántottak, kiközösítettek, ezért majd egy másik helyen kiengesztelésül szeretni fognak és népszerű leszek. De aztán ez sosem úgy történik mert hát azért meg kell dolgozni, nem csak "megszenvedni", és a végén mindig az van, hogy az élet igazságtalan.

Mintha a karma (?) szerint nekem mindig mínuszban kéne lennem, és az élet élvezné, hogy kitol velem.

Más életére nézve mintha egyenlő lenne minden.

Kiskorában ronda volt = felnőtt korára ő lett a legszebb

Strébernek csúfolták = most ő keres többet

Lúzer volt = milliomos sztár lett

Ha nem ilyen, akkor egyenlően szar és jó, csak nem extrémen.

Más is érez így? Ez normális? Mitől van?