Mit gondoltok arról, hogyha egy nô sír, akkor mindenki odamegy, megkérdezi, hogy mi a baj, de ha egy férfi teszi ezt, akkor sokan beszólogatnak, hogy "Legyél már férfi! "?

Én sem sírom el magam nyilvános helyen, nő vagyok.

Nem azért mondják ezt, mert a férfi sosem sírhatja el magát, csak gondolom, hogy van az a helyzet mikor az embernek (férfinak,de nőnek is) el kellene fojtania, és erősnek lenni.

A férfiak is ugyanúgy érző lények attól.

Szóval ez így nem teljesen igaz. Gondolom, ez több száz évvel ezelőtt alakult ki, hogy a férfiaknak keménynek kell mutatniuk magukat..

Férfiként, saját tapasztalatok alapján: nekem alig volt olyan kemény belső válság, amivel kitörő sírás járt volna. Alkalom lett volna bőven, mégis a legtöbbször gyakorlatilag jóvá kell hagynom a sírást, és akkor elönt, abbahagyni már nem tudnám. Tehát szabadon félrevonulhatok, aztán vagy késő már bőgni, vagy nem. Úgy értem van, hogy nem is sikerül már, külön erőltetni meg elég nagy ökörség lenne. Lesz alkalom még tisztító nyűglődésre, nem kell félni, hogy kevesellni fogjuk.

Besírni a francba eléggé nőies dolog, nehezen tudnék csodálkozni azon, hogy a közvélekedés ostoba hisztinek látja, ha egy férfinek látszó (?) valaki nekiáll full rosszkor magára vonni a figyelmet ilyesmivel, a legkisebb jele nélkül annak, hogy uralkodni tudna rajta.

Ki kell térnünk a meghatódásra is: na az nekem eléggé kemény dió. Egy nyavalyás "női film" is képes annyira elintézni, simán becsúszik egy nagyon halknak szánt "hüpp", és százszor körbementünk már a "szemtörölgetés lehetséges okai" című CIA fedősztori-fejezeten. Egy jó könnybelábadás mindig készen áll, hogy legyőzzön, ha szép és emberi dolgokról van szó. Jellemzően amikor nem adom át magam, akkor nem is figyelek már, nincs min elpityeredni, ha meg beleélem magam, akkor késve sikerül kizökkenni, visszakerülni a valóságba és lehúzni a lelki klotyón az egész szépség-maszlagot, mielőtt lebukunk... Sose zavart ebben, hogy sose sikerült még megúszni a lebukást.

Így vagyunk bedrótozva, és ezt erősíti a szocializációnk. A kivételek mindig rendkívül furák. És hogy tovább koptassam az egyesszám első személyt: én érdekesnek találom, hogy ma kevésbé cink érzelmesebb férfinak lenni, és évről-évre apró előrelépés van abban is, hogy mennyire nem gáz vállalni is ezt, és mennyire nem gáz beáldozni az "arculatot" az őszinteségért és az érzelmek szabadságáért. Kicsit talán megnyugszik a férfipopuláció, ha ez végre kialakul. Talán még megérem azokat az éveket, amikor már férfiak és nők egyaránt függetlenítették magukban a férfikönnyek látványát az illető belső szilárdságának megítélésétől. Mindig áldás látni, ahogy tömegek válnak kiegyensúlyozottabbá.

Ez miért kettős mérce téma?

Ez egy patriarchális beidegződés, ugyanúgy, ahogy a nőknek meg "visszafogottnak", "gyerekszeretőnek" kell lenniük.

Tehát pl. mikor barátnőmet is megszólják, mert nem olvad el egy csecsemőtől.

A nők szerintem szeretik, ha egy férfi megmutatja érzékeny oldalát is.

24/F

# 4

+1