Igaz, hogy aki rossz családi körülmények között nő fel, az szerencsétlen lesz az életben?

Nem feltetlenul.

Nekem arany eletem volt, a szuleim mindent megadtak(szeretetet is) amit tudtak, megis itt vagyok, egy csodtomeg, tipikusan szenvedo alkat, aki csak sajnaltatni tudja magat. Nem vagyok jo semmiben, nem szeretem az embereket es ok sem engem. Pocsek ember vagyok, 16 eves korom ota a sajat halalom kivanom...

Nem feltétlenül.

Nekem oltári szerencsétlen életem volt (alkoholista, bántalmazó apa, szintén bántalmazó, molesztáló nagybácsi, kómában is voltam, haláleset is volt... etc. - holnap estig tudnám sorolni). Annyi igaz, hogy az összes párkapcsolatomban bántalmaztak lelkileg, de mindig én voltam aki kilépett, mert éreztem, hogy többet érek ennél.

Önbizalomhiányom nincs, határozatlan a legkevésbé sem vagyok, gyenge személyiség sem.

Az életben előre tudok lépni, önállósodom, tanulok, karriert építek.

Viszont azt meg kell jegyeznem, hogy a legtöbben egy összetört embert látnak bennem, akivel bármit meg lehet tenni, le lehet nézni, el lehet nyomni, aztán amikor sikeresen küzdök ez ellen, megvédem magam, akkor meg sír a szájuk, mert nem erre számítottak.

Én úgy gondolom, hogy az, hogy az embert milyen irányba formálják a negatív körülmények, a személyiségétől is függ no meg attól, hogy mennyire képes tanulni a tapasztalatokból saját maga aktív sajnálása közben. :) Ha valaki nyitott a tanulásra és el tudja sajátítani azt a hozzáállást hogy akármiből igenis feláll és 10xes erővel veselkedik neki újra az életnek, az megacélosodhat a problémáktól, és ha beérik a személyisége, akkor sokkal érettebb lesz a koránál. Én nagyon szeretnék efelé tartani, dolgozom rajta. Csak így van értelme...

14-es.

Vitatkoznék.

Minden újra tanulható felnőttként,jó emberi kapcsolatok kellenek hozzá,jó emberek(barát(ok),párkapcsolat).

Nyugodt környezet.

(bizalom más emberek irányába ,autonómia, identitás, kompetencia,kezdeményezőkézség,illetve az intimitással kapcsolatos alapvető készségek)

Mivel ezek eredetileg is az emberi kapcsolatokon belül alakultak volna,ezért a helyreállításuk is csak emberi kapcsolatokon belül történhet meg.

Lehetséges. Kitartás, akaraterő, pozitív gondolkodás és némi szerencse is szükséges talán.

Nézd, kedves Kérdező, amint látod elég sok válasz érkezett, és közöttük sok a pozitív, lelkesítő példa, amiből tanulni lehet,és erőt meríteni, de vannak olyanok is sajnos, akiknek nem sikerült. Szerintem a gyerekkori élmények nagyban befolyásolják felnőttkorunkat is, hiszen aki nem kap elég szeretetet, az sokkal sebezhetőbb lesz, viszont az élet változik, és az emberek is cserélődnek körülöttünk és bármikor adódhat olyan lehetőség, hogy valakivel igazán szép, bizalmon alapuló kapcsolatot tudunk kialakítani.

Nekem sem volt túl egyszerű az életem, úgyhogy átéltem már a nagyon mély lelki helyzeteket, a remányvesztettséget, a magányt, a bizalmatlanságot, szorongást, és az értéktelenség érzését. Tudnod kell, hogy nem mindenkiből válik "sikerpélda", nem mindenkinek lesz tökéletes családja, milliói, és felhőtlenül boldog élete... És nem az a kudarc, ha ezt nem sikerül megvalósítani. Sokan akiknek nehéz gyerekkoruk volt olyan elementáris erővel próbálnak feltörni, hogy sosem lesznek elégedettek az életükkel és egyszerűen nem veszik észre az apró sikereiket, a kis léptékű haladást... Pedig az élet rövid és bármilyen kis apró boldogságmorzsát meg kell ragadnunk. Nem tudom, hogy én élhetek-e valaha kiegyensúlyozott életet, de még mikor a legrosszabb lelki állapotban is van az ember, az a legfontosabb szerintem, hogy sohasem mondjunk le magunkról, ne mondjunk le az életünkről, a reményről, és ne kezdjük beskatulyázni magunkat egy szerencsétlen ember sztereotípiájába. Ne kezdjük felnagyítani a kudarcainkat, ne legyünk elégedetlenek, ne tartsunk minden egyes nehézséget megoldhatatlan problémának és szörnyű csapásnak. És próbáljunk meg nem elmerülni ezekben a negatív érzésekben, amelyek mocsárként akarnak elnyelni.

Sok sikert az életben!