Ti is szeretnétek egy más világban élni?

Valahogy mióta az ezemet tudom, úgy érzem, egyedül vagyok, mint a kis újjam. Az iskolában sem voltak barátaim, azután is csak folyton meló, aztán szerelem, és persze ezzel együtt is meló...Éltem 10 évet Budapesten, de most leköltöztünk Zala megyébe. Itt sem érzem jól magam. Imádok rajzolni, sétálni, olvasni, mozit, színházat, de akár még csak dumálgatni, és esetleg közben valamit meg inni. Nem vagyok degenerált, csak egyszerüen, azért nem tudtam igazán sose ismerkedni, mert meló volt. A páommal 3 éve vagyunk együtt boldogok vagyunk együtt, sokszor csak az éltet, hogy ő van, de ez sem az igazi, mert vele is alig látjuk egymást, reggel megyünk, este jövünk, a hét napjából 6ot. Szeretnénk családot de ebben a világban egyre nehezebben tudom elképzelni. Hiszen most is azért dolgozunk, ahogy é mindíg is, hogy kifizessük az albérletet. Ha egy héten egyszer van isőm, és erőm leülni rajzolni, amit igazán szeretek(és tudok is) csodának számít. Sokszor elképzelem, hogy lindulok, és egyszer csak végre egyedül találom magam valahol. Valahol a semmiben. Én aki igyekszem nem bántani senkit, melóhelyeimen is mindíg velem volt a legkevesebb baj, mert én mindíg a saját munkámra figyelek, nem a máséra. Nem akarok főnök lenni, csakarra vágyom hogy hagyjanak, hadd végezzm a munkám, teljes erőmmel, nem kell dicsérgetniük sem. Imádom a fantasy dolgokat, ezotériát, egy csomó mindenhez értek, oroszlán a csillagjegyem, ezért sokoldalú vagyok. Persze mint más is, nekem is vannak hibáim, sokszor vagyok hisztis, ami főleg a fáradtság miatt van nálam. Mikor szabadságon vagyok, mintha végre én is tudnék érvényesülni, önmagam lenni, aztán ujra jön a napi rutin, meló, meló, meló, minimálbérért, amiből épp hogy megélek. Tudom, örüljek, hogy ez is van. Valahogy nem tudok állandóan ezzel vígasztalódni. Fáradt vagyok, testileg-lelkileg. Igazságtalan az élet, akik élnének, élniük kellene, meghalnak, Én ha tehetném odaadnám valaki másnak az életem, mert úgy érzem, e világban az élet egy börtön, egy szenvedés. Hiába váltok, melóhelyet, lakhelyet, sehol nm lehetek igazán önmagam, minden órám szinte meg van szabva, egyszerüen egy rabszolgának érzem magam. Úgy érzem nem vagyok idevaló, és félek ha edig nem, már nem is fog változni. Gyülölöm azt hogy minden a pénz, az emberi értékek sehol incsenek. Épp ezért ha éheznem kell, nem ilyedek meg, sokat éheztem idáig, ugy hogy anno már suli mellett dolgoztam, és azóta i, értem én hogy valakinek szívni kell, de mért pont mindíg annak, aki sosem szolgált rá???? Üdv egy 27/L