Miért van bűntudatom, ha egy kicsit jól érzem magam és nem utálok élni?

Sokan lehet azt gondolják, hogy " ez a kamaszkorral jár " , én legalábbis folyton ezt a választ látom az ilyen kérdésekre, de én azt tanácsolnám neked, hogy fektess némi hangsúlyt erre a dologra azért, hogy kiegyensúlyozottan és egészségesen fejlődjél.

A kamaszkor számos hangulatingadozással jár a hormonok miatt, tehát egy adott fokig természetes, hogy egyik percben jól érzed magad, míg a következőben már letörtnek érzed magad, de amit te leírsz, az nekem már ennél többnek tűnik.

14 évesen egyesek szerint nem kellene még senkit sem górcső alá venni, de az én meglátásom szerint a jelenkori világfájdalomra és pesszimizmusra hajló társadalmi hangulat kihat már erre a korosztályra is és sok probléma innen ered. Az, hogy egy kamasz azt mondja „ ma rossz kedvem van ” még természetes, de az, hogy ( idézlek téged ) „ezért bűntudatom van, úgy érzem, hogy az lenne jó, igazságos, vagy nem tudom, ha szomorú lennék. “ már nem természetes. Ez egy helytelenül berögzött gondolkozás, hiszen nem arról van szó, hogy ok nélkül érzed magad rosszul, hanem te bebeszéled magadnak, hogy ha nem érzed magad rosszul, akkor az nem is jó.

Leírom az én személyes tapasztalatomat erről a fajta gondolkozásról, mert én már idősebb vagyok, mint te, de tudom miről beszélsz : valamilyen szinten szükség van egy kritikus gondolkozásra ahhoz, hogy az ember alaposan szemügyre vegye és megoldja a problémáit, a kritikus gondolkozásnak pedig van egy negatív íze, mert amikor kritikusan gondolkozunk, akkor nem álmodozhatunk rózsaszín pónikról, akik szivárványokon táncolnak – tehát amikor szükség van rá, akkor komolynak kell lenni és a komolyság a játékosság ellentéte, de nem az optimizmusé. Sokan abba a tévedésbe esnek, hogy annyira komoly magatartást parancsolnak magukra és olyan megszállottan kezdenek el kritikusnak lenni, hogy megkeserednek tőle – ez az a pont, ahol te is hibázol szerintem. Azért, mert abban az életkorban vagy már, amikor rájössz arra, hogy az embernek komolynak is kell lennie a problémákkal szemben, de ugyanakkor hajlamos vagy átesni a ló túloldalára, amikor már nem is tudsz örülni az életben, mert félsz attól, hogy esetleg ez már nem jár neked. Ezt a hibát sose kövesd el, mert a bölcs és kiegyensúlyozott ember tudja azt, hogy megvan az idő a komolyságra és megvan az idő a nevetésre is.

A boldogság és a szomorúság közti egyensúly nélkül mindegyik véglet helytelen eredményhez vezet : a túlzott szomorúság depresszióhoz, míg a túlzott boldogság a valóságtól való elszálláshoz. Itt persze a túlzott boldogság nem azt jelenti, hogy adott személy nem lehet boldog X mértéken túl – mindössze annyit jelent, hogy az a boldogság legyen ésszerű és az ember ne hazudjon önmagának, ne az olyasmiben lássa meg a boldogságot, amiben valójában nincs is semmi.

Hosszúra sikeredett és nem tudom biztosan, hogy mennyit is értettél meg belőle, de érdekelne a véleményed erről.