Ti is érzitek ezt?

A véremben van a küzdés, a pezsgés, az élni akarás, a szenvedély, az ambíció az élet iránt. Egy ideje viszont úgy érzem, hogy elhidegültem mindentől. Olyan gondolataim vannak, hogy én is megborzongok tőlük.

Azt érzem, hogy nincs is miért küzdeni. Egyszerűen nincs értelme s ezt nem gyengeségből mondom vagy trehányságból. Körülnézek és azt látom, hogy a világ velejéig romlott. Ránézek az emberekre és nem szeretem, amit a többségben látok. Én utálom az emberek nagy részét. Szinte mindegyik lusta, álszent, ostoba, irigy, stb. A felszínen ezt nem mutatom nyilván, de a fejemben mindig az jár, hogy egy kezemen megtudnám számolni hány valamire való embert ismerek.

A munkát manapság csak kényszerből csinálja mindenki, a városok zsúfoltak és fárasztóak, az emberek pedig szinte kivétel nélkül velejéig rohadtak. Miután lejár a munkahét mindenki részegre issza magát vagy agyonaltatózza magát, hogy aztán ismét belevesse magát értelmetlen életének újabb hetébe. Remek kísérleti patkányok vagyunk mind.

Az emberek 90%-a velejéig rohadt, a többi 10% pedig tiszta, de ostoba. Egyik típussal sem lehet kezdeni semmit.

Tudom, hogy csúnyán fogalmazok. Úgy érzem hordok magamban egy olyan mérhetetlen keserűséget és sötétséget, amely talán sosem fog elmúlni. Az utolsó személyek, akik a családom voltak, tartották bennem a reményt eddig. De most már bennük is csalódtam, megláttam bennük is ugyanazt a hibás rendszert, amelyt a többi emberben is látok.

Felteszem ezért sokszor a kérdést magamnak, hogy miért ? Tehát miért ? Milyen értelme van egy olyan világban boldogságot keresni, ahol tulajdonképpen nincs világod ? Én látom az élet értelmét, a világnak viszont nem látom értelmét.

Eszembe jut a " Nude " című filmből egy jelenet : " Az emberi faj is elfog pusztulni, mint minden más, ami előttünk volt. Az ember egy POCSÉK ötlet volt ! "