A húgom a volt osztálytársammal jött össze, aki anno két éven át szívatott, alázott. Remegek az idegtől, mi a fenét csináljak? (kisregény lesz, de fontosnak véltem így leírni a részletek miatt)

Szóval gimnáziumba kerülésemkor kerültem egy osztályba ezzel a fiúval, aki valami okból kifolyólag azonnal kiszúrt magának az osztályból 8-10 személyt, akiknek állandóan beszólt, cukkolta, alázta, csicskította őket. Én is ezek közé a fiúk közé tartoztam sajnos. Nem tudtam megemészteni, hogy tehetetlen vagyok, mert azonnal bármiért letorkolt, belém fojtotta a szót, fenyegetett. Tudjátok ez a srác az a típusú osztálytárs volt, akinek szemtelenül nagy volt a szája, a tanároknak azonban puncsolt, az osztálytársai többségét lenézte. Senki se merte soha helyrerakni.

Annyira elviselhetetlen volt, hogy előttem ketten el is kerültek az iskolából, sőt, amikor én is úgy döntöttem, hogy már nem bírom tovább idegekkel az állandó szívatást (16-17 évesen titokban még nyugtatókat is szedtem, éjszakánként bőgtem, meg amikor egyedül voltam itthon, zárkózott lettem, annyira ki voltam már akadva a mindennapos megaláztatástól), még utánam ketten eljöttek onnan. Az osztály harmada teljesen máshol folytatta a tanulmányait emiatt a szemétláda miatt. Volt 2-3 talpnyalója, és gyakorlatilag ők uralták középiskolában az egész évfolyamot. A többiekről onnan tudom, hogy miatta, miattuk jöttek el, mert évekkel később egy-egy találkozás alkalmával sikerült megosztanunk egymással a valódi okokat.

Szóval máshol érettségiztem le, viszont az önbizalmam teljesen a sárba volt tiporva. Azelőtt - sokan mondták -, hogy egy nyitott, életvidám fiatal fiúcska voltam általános iskolában, majd hirtelen megváltoztam, introvertált, beforduló lettem. Lényegében a tanulmányi eredményem is leromlott annyira, hogy csupa kettesekből álltam az egésznapos idegeskedés miatt. Reggel ideggyomorral mentem iskolába, hogy óráról órára folyton elviseljem ezt a 3-4 fős bomlasztó társaságot. Volt hogy remegve szálltam fel a buszra, mert annyira féltem a lelki terrortól.

Aztán miután elkerültem onnan (már harmadikos gimnazista voltam), később csupa ötösre sikerült mindenből leérettségiznem, nagyon lassan, de ismét kinyíltam, eleve nagyon jó osztályba kerültem, így nem volt olyan nehéz újra visszarázódnom, hogy újra önmagamat tudtam adni minden téren. Nagyjából újabb két év kellett ahhoz (kb. az érettségi idejére), hogy ismét önmagam legyek, de azóta is bennem van egyfajta bizalmatlanság és tartózkodás az emberektől. Elkezdtem az egyik fővárosi főiskolát, és immáron harmadévesként lassan el is végzem ezt is. Próbálok pozitívan állni mindenhez, mindenből és elsősorban magamból megpróbálom a legjobbakat kifacsarni, a középiskolás éveket pedig egyszer s mindenkorra lezárni.

Egy nagy háromgenerációs családi házban élünk, és egyszercsak ma betoppant a 20 éves húgom a házba, hogy hétvégén, szombaton el akarja hozni az új barátját, akivel már egy hónapja járnak. Érdeklődni kezdtünk a családi ebédnél, hogy ki is ez a fiú. Villámcsapásként, sokkolva ért, amikor a húgom kiejtette a nevét, hogy kiről is van szó. Leejtettem a kanalat és azonnal görcsbe állt a gyomrom. VELE? Vele jött össze? Vele, akinek a megaláztatásait két éven keresztül tűrtem és teljesen tönkrevágta a középiskolás éveimet, aminek még máig is érzem a lelkem mélyén a nyomát?

Most mi a francot csináljak? Írás közben is remeg a kezem, és nem fogok tudni aludni. Ma már benyugtatóztam magam, de lófenét sem ér. Hogy fogok én egy ilyen mocskos alak elé állni, aki fiatal koromban még fekve is belém rúgott? És hogy fogom ezt feldolgozni, tűrni, hogy a testvéremmel jár?