Mindent elcsesztem, utolsó pillanatban tanulás?

Miért kell kihúznod év végéig ?

Én is hasonló helyzetben voltam az egyetem első évében, mert adott pillanatban úgy tűnt, hogy olyasmit választottam, amihez nincs affinitásom és ekkor nagyon elgondolkoztam azon, hogy van-e értelme ezt így folytatni, főleg hogy maga a szak egy nehéz szak és egy éven keresztül naponta órákig ülni és olvasni és tanulni és írni azért elég időpazarló egy olyan egyetemen, amely végeredményben semmit nem ér az én életemben. A különbség csak az köztünk, hogy én nemsokára ezután rájöttem, hogy tévedtem az előbbi megítélésemben és igazából nem felesleges számomra az adott egyetem, viszont ha azt konstatáltam volna, amit elsőre gondoltam, akkor nagyon jó okot kellett volna találjak ahhoz, hogy rákényszerítsem magamat arra, hogy elvégezzek egy olyan egyetemet, amely nulla értékkel bír a továbbiakban.

Ezenkívül ( általánosságban kitérve most már maga a tanulási részére ) soha nem okos dolog az utolsó száz méterre hagyni a munkát.

Tehát ez a mai időbeosztás, ami gyakori a fiataloknál, hogy az idő 90%-ában szétbulizzuk magunkat és a maradék 10%-ban majd bevágjuk az anyagot, ezt szinte mindenki megsínyli.

Bemész vizsgaidőszakban a könyvtárba és mit látsz: halomra be vannak tömörülve a diákok az asztalok közé, millió könyv hever előttük, szét vannak már teljesen esve a fáradtságtól és a kialvatlanságtól, meg néha szünetet tartanak azért, hogy valami energizáló italt dobjanak magukba és elszívjanak néhány cigit a stressz csökkentésére.

Mindez azért alakul ki, mert azt hiszik sokan, hogy valami természetfeletti szuperaggyal rendelkeznek, amely majd bármilyen rövid idő alatt átfog tudni dolgozni egy nagyon nagy anyagmennyiséget. Ez elméletben nagyon jó elképzelés lenne , de a valóságban kevesen rendelkeznek egy ilyen szuperaggyal. Az én anyám, aki orvosit végzett, mesélte egyszer, hogy volt egy társuk , aki első és utolsó alkalommal olvasott végig egy könyvet, mert minden megmaradt a fejébe és kitűnően vizsgázott. Ez az ember viszonylag egy szuperaggyal rendelkezett. Később szkizofréniás lett.

A gond az, hogy nagyon felszínessé vált manapság ez az egész tanulási rendszer. Ha egy olimpiai atlétára gondolunk, akkor természetesnek tűnik az, hogy az egész év folyamán, rendszeres program keretein belül edzen ahhoz, hogy majd az olimpián a maximumot nyújtsa.

Mindazonáltal, az analógia már nem tűnik annyira evidensnek , ha a tanulásra gondolunk. Pedig végtére is , a tanulás a szellem “ sportja “ és a tanulók a szellem “ atlétái “, a vizsgák pedig maga az “ olimpiák “ , maga azok a percek, amikor valaki a maximumot kellene kihozza magából, ehelyett meg az van, hogy a többség épphogy beesik valahogy a terembe és megpróbálja minél jobban lefirkantani azt, amit az elmúlt néhány hétben összedobott magában.

Nyilván olyan az eredmény is, mint amilyen a mögötte levő munka volt ( és az én véleményem szerint a jegyek még sokszor nem is kellően reálisak, a tanárok néha túlpontozzák azokat a munkákat is, amelyeken látszik, hogy elfuserált, összekapart munka ).

Tehát mindent egybevetve azt mondanám, hogy sokkal célszerűbb és hasznosabb lenne az, ha mindenki azt tenné inkább, amelyet 100%-osan tud csinálni. Túl sokan vannak egyetemen, akik valójában nem valóak oda és ezzel semmilyen jót nem tesznek, mert saját magukat is feleslegesen kínozzák, illetve majd a társadalom is, aki végtére az egyének munkájában fog részesülni, az is megfogja ezt sínyleni, mert nagyon sok alkalmatlan személy kerül ki adott egyetemről , akik valójában nem is jók az adott területen, csak egyrészt a diplomát sok helyen túl könnyen adják, másrészt meg tényleg sokan kényszerítve érzik magukat, hogy ők egyetemet végezzenek. Nem kellene kényszeredetten csinálni semmit. Ezt a felfogást a jövőben szerintem nagyon átfogják még sokan gondolni.