Hogy hozzam rendbe az életem?

22 éves lány vagyok, most kellene befejeznem az egyetemet, már csak a szakdolgozat és az államvizsga van hátra. Mindig is nyugisabb, magánakvalóbb ember voltam, de az utóbbi 2-3 évben ez már túlságosan átfordult negatív irányba (korábban ezzel nem volt gondom, max annyi, hogy nehezebben barátkoztam, de ugyanúgy éltem az életem, mint bárki más - suli, haverok, bulik, jó eredmények). Mindig ki tudtam hozni magamból a maximumot, iskolába jártam, különféle nyelvvizsgákat szereztem mellette, jogosítványt, versenyekre jártam és emellett elviseltem a folyamatosan cseszegető családom is, akik megpróbáltak lehúzni (mára ez sikerült is nekik). Erős voltam, egész nap tudtam pörögni és mégsem terhelt le. Szép terveim voltak: elvégzem az egyetemet, szerzek egy jó külföldi állást, lesz egy szerető férjem, és boldogan élek, míg meg nem halok. Azonban ez az egyetem alatt teljesen megváltozott bennem, már nem tudom, hova tartok, mi a célom, mit tegyek, mit ne tegyek, mit tanuljak, hol dolgozzak vagy hol érdemes élni. Közben rájöttem, hogy az egész világ egy nagy sz@r. A barátaim idővel mind elpártoltak mellőlem (pedig sosem panaszkodtam nekik, mindig próbáltam vidám és kedves lenni, azt sem értem, mi bajuk volt velem), a párom előtt meg már sokszor szégyellem magam, hogy ilyen befeléforduló, semmirevaló lettem. Az alakom is csak azért jó, mert jó génjeim vannak, az arcomat elcsúfítottam az utóbbi 1-2 évben megjelenő kényszeres nyomkodással (azaz tiszta heg már az arcom és csak 2 kg alapozóval merek kimenni az utcára), a hajam ócska lett a sok vegyi kezelés miatt (mondjuk ezt már elkezdtem orvosolni), a társasági életem egy nagy nulla és újabban már másra sem vagyok képes, mint egész nap a gép előtt ülni és nézni ki a fejemből. Még az is lefáraszt, hogy ezt a monológot meg kell írnom. A szakdolgozatomat december elején le kellett volna adnom, de egy betűt nem írtam meg belőle, így fél évet halasztanom kell. A szakmai gyakorlatomnak 2 hónapja vége, azóta keresgéltem munkát, de még árufeltöltőnek sem vesznek fel. A párom a határ mellől jár ki dolgozni külföldre, jól keres, ezért sokmindent megengedhetünk magunknak, félretenni is tud, de albérletben, ketten már nem tudnánk megélni ugyanígy, ráadásul ennél még többet kéne megtakarítanunk ahhoz, hogy valaha saját házunk lehessen, így ez is csak egy vágyálom marad nekünk. A szüleim a munkábajáráshoz egyébként biztosítanának kocsit, így külföldre is mehetek, csak hát munkát nem találok. Emellett a párommal dolgozunk egy leendő vállalkozáson is, de ez is egyre messzebbinek és lehetetlenebbnek tűnik, semmi reményem nincs már (pedig IT terület, ami állítólag olyan nagyon jó, mégis telített a piac...). Már másból sem áll az életem, mint hogy milyen márkás, szép ruhákat vegyek és hogy mit együnk itthon, vagy hogy mit mikor kéne kitakarítani. Azon kívül meg csak ülök, mint egy kupac kaki és semmit nem bírok megcsinálni, lassan a kezem is alig bírom felemelni. Mindent csak halogatok és semmit nem csinálok egész nap. Sportolni egyedül egyébként nem akarok, sosem sportoltam amúgy, a párom meg nem ér rá ilyenekre, minden idejét leköti a leendő (talán) vállalkozás és a munkája, ami nagyon stresszes, megterhelő munka. Alig foglalkozik velem az utóbbi időben, én ennek ellenére is próbálom nyomni előre, hogy csinálja, tanuljon (új területeket), gyakoroljon, dolgozzon, de eközben nekem semmire nem marad energiám, semmire nem bírok koncentrálni, míg megírok itt egy mondatot, azt is 10x félreütöm, egy könyvet nem tudok végigolvasni, állandóan ideges és feszült leszek mindentől. Úgy érzem, semmi értelme az életnek, ha diplomával is csak wc-t pucolni leszek jó, ha sem a gazdasági, sem az IT terület nem jön be, akkor mi?! Időgépet kéne építenem, hogy jól élhessek? Mert hát az osztrák segédmunkákra nem lehet örökké számítani, ráadásul oda is inkább a képzetlenebbeket szeretik felvenni. Úgy érzem, az egész korosztályom el van ásva már most, sokan már most megkeseredettebbek, mint a szüleink korosztálya, a 70 éves nénikékben meg egyértelműen több erő van, mint bennem-bennünk. Még az bírja tartani magát, akinek elég gazdagok a szülei, hogy eltartsák öreg koráig és egyéb dolga sincs, csak bulizni. De aki most kerül ki, erre a munkapiacra, 1-2 év alatt teljesen kiég és megkeseredik, ezt látom a mostani 25-30 éveseken, és nem akarok én is így járni. Bár... talán már én is kiégtem a lustaságtól. Mégis hogy lehetnék energikusabb, hogy lehetne tartalmasabb a napom? Eleinte segítettem a páromnak a vállalkozásban, de már ezt sem bírom, pedig csak napi 2-3 óra lenne, de már ehhez sincs erőm. Lefoglal a macskám, a tv nézés, a fórumozás és a "pihenés" (napi 12-14 óra), ráadásul már mindenki munkakerülőnek és lustának állít be, és már mindenkinek elege van a linkségemből. pedig régen olyan precíz, pontos, energikus voltam, nem értem, mi történt velem. Belefáradtam az életbe talán... mert ez így egy nagy nulla.