Számotokra mi volt az a legfájdalmasabb pillanat, ami mély sebet hagyott bennetek?

Picit mókás dolognak hathat kívülállóknak, de nekem olyan önbizalomletörő volt. 50+os vagyok ma már (F) amikor fiatal srác voltam, szerelmes lettem a Porsche sportkocsikba. Akkor még csak sportkocsikat gyártottak, a 911-es sziluettje beleégett a retinámba és azzal keltem, azzal feküdtem, hogy nekem valaha lesz egy ilyenem. Amikor a rendszerváltáskor rengeteg nyugati cég nyitott Budapesten képviseletet, akkor jött be a "Porsche Hungária" is, először a Deák téren volt egy kis bemutatótermük. Nekem zarándokhelyemmé vált. Nem voltam egy tolakodó, de néha bementem megcsodálni azt ott lévő egy-két autót. Aztán apámat kértem, hogy kérjünk tesztvezetést. Ő egy jó tárgyalóképességű, öltönyös, diplomás, cégvezető volt ráadásul. Az volt a tervem, hogy nekem van jogsim, neki beszélőkéje, kérjünk egy tesztvezetést. Persze, ma már utólag belátom, hogy lehet, hogy hülye ötlet volt, de ahogy apám kezelte, az a mai napig is rossz érzéseket kelt bennem. Azt mondta ugyanis, hogy én az egész össz életem során összesen nem fogok annyi pénzt keresni, mint amennyibe egy ilyen autó kerül, ezért ő jót akar nekem, meg akar kímélni a csalódástól és ezért ne tegyük. Ez viszont csúnyán lerontotta az önbizalmamat. Egy, a húszas évei legelején levő fiatal srácnak azt mondani, hogy életében összesen nem fog annyit keresni, mint a kedvenc autója ára, az milyen már? Rettentően ledegradáló. Ha én apa lennék és az én fiam mondana ilyet, másképp kezelném. Nyilván ma már a meglepkék és egyéb ilyen "szolgáltatók" pártízezer forintért kínálnak ilyesmit, vagy kicsit többért, de ma már bérelni is lehet. Akkor nem voltak ilyenek. De én inkább azt mondtam volna a fiamnak, hogy van olyan ügyes, hogy ezt elérje, de akkor kérjen tesztvezetést, amikor már közelebb került hozzá, vagy valami hasonló.

De ilyet sosem mondanék a fiamnak, hogy behatároljam, hogy mégha drága is, de egy autó árát nem fog összekeresni soha...

Gimiben rám szállt egy tanár; állandóan kigúnyolt, kiforgatta a szavaim, mindenbe belekötött, semmi sem volt jó, amit mondtam. Ha jó választ adtam, leszidott, majd amikor más megismételte ugyanazt, őt szétdicsérte. Olyan dolgokért vont engem felelősségre, amikhez közöm nem volt; pl. terem másik végében megszólaló telefon, vagy a fiúk beszélgetése a túlsó padsorban. Egyszerűen bármi történt, engem cs3szett le érte.

Táblához is minden órán kihívott, ahol ugyanezeket csinálta csak egy fokkal durvábban. A fiúk meg ott röhögtek rajtam, és minél jobban belelendültek, a tanár is annál jobban rákapcsolt.

Ez az egész addig ment, míg közepes pánikrohamaim nem lettek, őt meg végül kicsapták, mert bizonyítottan előadta ugyanezt minden egyes osztályban. Olyan durva szorongás is kialakult bennem, hogy ez hiába 7 éves történet, a mai napig nem sikerült teljesen rendbe tennem magam.

(mindenhol a halkszavúakra és csendesekre szállt rá)