Mikor jöttél rá, hogy nem vagy népszerű? Hogy fogadtad el?

Kb úgy ahogy te.

Simán elfogadtam, mert nem hiányzik mások társasága. Nsm érdekel a baromságuk. Vannak hobbijaim és elvagyok magamban

Elég hamar, már iskolásként.

Kedvesen, finoman próbálkoztam. Mikor a többiek beszélték egymás között, hogy mennének ide-oda, rákérdeztem, hogy jöhetnék-e én is. Mindenféle kamu indokkal leráztak, hogy nincs a kocsiban hely, vagy párosan mennek (moziba csak lányok, wtf?).

Átlátszó volt, hogy igazából csak én nem kellek oda, szóval nem forszíroztam. Nem úgy volt amúgy, hogy hozzám sem szóltak, néha így eldumálgattak velem is, de sulin kívül nem kellettem.

Aztán munkahelyen is ugyanez, unalmában egyik-másik órákig traktált a szájmenésével, de utána a munkahelyi, főnök nélküli csapatbuliból ki lettem felejtve.

Nem vagyok idióta, mindig vettem a lapot. Egy idő után nem is sértett. Az elmúlt 10 évben sok hobbim lett, szoktam egyedül is utazgatni, wellnesselgetni. Ha néha magától megszólít valaki, beszélek vele pár szót, de egyáltalán nem leszek lelkibeteg. 8 évesen még bőgtem, hogy a suliban nem akartak mellém ülni, ma már inkább megkönnyebbülök. Sokan csak azért haverkodnak, hogy ezzel-azzal lehúzzák az embert. Így legalább csak magamra költhetek minden pénzt.

Valamikor általánosban, pontosan nem emlékszem mikor. Sosem voltam túl érdekes, izgalmas mások számára, elég hamar meg is untak a legtöbben. Arról nem is beszélve, mennyire sokszor hallottam, illetve elvétve néha ma is, hogy "jaj, hát te is itt vagy?!", vagy "ne haragudj, nem vettelek észre!" és hasonlók.

Szóval világéletemben felejthető voltam, olyan szürke kisegér.

Olyan igazán népszerű sosem szerettem volna lenni, de az még így is jól esett volna, ha időnként meglátnak (az) emberek.