Kérdés a transzszexuálisoknak: Ti rühellitek a szüleiteket?

Sziasztok, én egy 22 éves MTF vagyok, és személy szerint neheztelni és gyűlölni tudom a szüleimet, amiért hagyták, hogy végigmenjek a férfi pubertáson. Már 8 éves korom óta súlyos nemi diszfóriában szenvedek. A szüleim már 3 éves koromban észrevették, hogy valami nincs rendben velem, amikor elkezdtem azt állítani, hogy lány vagyok, nem pedig fiú. Egyszer teljesen kiborultam, amikor egy középkorú hölgy azt mondta nekem: "Milyen aranyos kisfiú vagy." Illetve anyám egyszer azt vette észre, hogy ollóval próbáltam magam kasztrálni öt évesen.

Tizennégy éves koromban coming outoltam a családom előtt, és ők teljesen ellenezték, hogy pubertásblokkolókat szedjek.

Sokszor vagdostam magam a pubertáskorom alatt, miközben végignéztem, ahogy a tesztoszteron hatásai kibontakoznak a saját szemem előtt. Nagyon lefogytam és most is nagyon sovány vagyok (50 kg).Lehet, hogy melodramatikusnak tűnik, amit mondok, de ahogy a tesztoszteron férfiasította a testemet és az arcomat, az mélyen traumatizált, és sok lelki sebet hagyott maga után. A problémáimat tovább súlyosbította az is, hogy az iskolában súlyosan zaklattak.

Amikor betöltöttem a 18-at, nem tudtam elkezdeni a HRT-t a COVID-19 miatt. Az országban, ahol élek minden endokrinológus és pszichiáter azt állította, hogy nem vesznek fel új pácienseket a világjárvány alatt.

Már 184 cm magas voltam, széles vállakkal, nagy mellkassal, nagy lábakkal és kezekkel, valamint szőrös testtel Amit már lézereztetek az arcommal együtt), és 18 évesen elkeseredettnek undorítónak éreztem magam, ezért megpróbáltam öngyilkosságot elkövetni azzal, hogy üvegszilánkkal felvágtam az artériáimat a karjaimon és a combjaimon.

Majdnem sikerült megölnöm magam, de az orvosok valahogy megmentettek.

Ez valahogy ráébresztette a szüleimet arra, hogy komolyan gondolom a tranzíciót és segítettek pszichiátert találni, aki aztán transzszexualitással és nemi diszfóriával diagnosztizált, majd elküldött egy endokrinológushoz, de akkor már 20 éves voltam, nem is beszélve arról, hogy az endokrinológus haszontalan volt, ahogy a másik kettő is, akiknél voltam, miután rájöttem, hogy az első endokrinológus nem fog megfelelően segíteni az orvosi átmenetemben "ahogyan egy endokrinológusnak illene" módon.

Nemrég váltottam egy másik endokrinológusra, és ő kompetensebbnek tűnik, mint az előző három endokrinológus, akik korábban hormonokat és T-blokkolókat írtak fel nekem.

A mai napig ugyanúgy érzek magam iránt, mint 18 éves koromban. Őszintén félek attól, hogy soha nem fogok tökéletesen átmenni, és hogy soha nem lesz barátom.

A szüleim most támogatnak, és még azt is megengedték, hogy bérmentesen velük éljek, hogy pénzt takaríthassak meg mind a hat műtétre, amin át akarok esni.

De túl késő. A sebészek csak bizonyos mértékben tudják megváltoztatni az arcomat és a testemet. Soha nem leszek kicsi. Úgy érzem, hogy soha nem leszek tökéletesen cis-passing transz nő, annak ellenére, hogy minden nagyon agresszív műtéten átesem, amelyre most kezdek pénzt félretenni.

Nagyon utálom a szüleimet. Alig várom, hogy átessek az összes műtéten és külföldre költözzek (vagy Kanadába vagy az USA-ba), és végleg megszakítom a kapcsolatot a családommal. Tönkretették az életemet, és mindig boldogtalan és magányos leszek. Most már értem, miért állítja sok forrás, hogy a transz nők átlagos élettartama 30 év. Vagy megölik ôket vagy ôk saját maguk végeznek magukkal.

Egyedül vagyok azzal, hogy ennyire gyűlölöm a szüleimet?