Miért nem kellek senkinek semmilyen értelemben?

Utolsó, ha van egy ismerősöd, aki mondjuk eléggé el van hízva, pattanásos, zsíros a haja, tényleg nem nyert a genetikai lottón, akkor az oké, hogy ez mind igaz, gondolhatod nyugodtan, sőt másik ismerőssel kibeszélheted. De az arcába bele mondani? Nem etikus.

Meg kell tanulni néha hallgatni. Nem könnyű.

Pedig igaza van annak, aki "besír" a kéretlen tanácsoktól. A nevében is benne van, kéretlen.

Szimplán tudálékosság, okosság számomra, ha valaki akármivel kapcsolatban anélkül mondja, hogy én kértem volna. Ott én nem szerepelek egyáltalán a kommunikációban. Nem hangzik el a kérdés, hogy elmondhatja-e. Mert ugye megvan az esély arra, hogy nemet mondok. Az pedig frusztrálná. Ezen gondolkozz el, oké?

A legjobb barátomnak,amikor kérte vagy kérdezte,elmondtam őszintén mit gondolok és hogyan látom a munkahelyét,vagy a kapcsolatát.

A munkahelyieket elfogadta, sőt hasznára is vált. A kapcsolati részen viszont felháborodott,mivel kívülről régen láttam,hogy őt lényegében kihasználják és manipulálják.Olyan nagy volt a besértődése,hogy már nem is találkozik velem. Sok csiki-csuki szakítás után mindig visszakönyörgi magát ahhoz a "bábművészhez", aki hosszú évek óta bánik így vele.

Mivel látom,hogy ez már állandósul,így én csenddel reagáltam és lényegében ma már nincs meg az a barátság,semmilyen formában, ami hosszú évekig szinte testvéri szinten volt. Sokat veszítettem, de ő is. Viszont én nem állok senki útjába akkor sem, ha mocsárba vezet az útja.

Ide vezet az őszinteség, illetve az,hogy barátként nem azt mondtam amit hallani szeretett volna.

Ergo,jelenleg nincs barátom senki. Érdekes módon,az őszinteség volt az,ami részükről sértődéshez és elhidegüléshez vezetett.

F

Ez egy érdekes kérdés 8-as, mert jót is mondasz és valóban én is gondolkodtam már ezen korábban. Hogyha valakinek segítek, az nem-e kéretlen tanács vagy kéretlen segítség. Van akit manapság tényleg frusztrál ebben a fene nagy önrendelkezésben még 1-1 segítő mondat is, és régebben ez nem volt így. Tehát tényleg el kell fogadni, hogy ez is egy szempont, hogy kéretlenül tanácsot adni nem feltétlen oké.

De van az érmének a másik oldala. Mi van ha látod hogy valaki a vesztébe rohan? De úgy igazán, tényleg, helyrehozhatatlan hülyeséget készül csinálni, és még csak nem is tud róla? Nem jobb ilyenkor felhívni rá a figyelmét, hogy elgondolkozzon róla és úgy dönthessen azzal a tudással a fejében, már egy bővebb látószögből? Én is volt hogy csináltam nagyon nagy hülyeségeket, és valószínű nagyon nem örültem volna ha van a közelemben olyan, számomra fontos ember aki tudott róla de mégse tett semmit csak végignézte ahogy a vesztembe rohanok, majd szenvedek. Szerintem az valahol már egyfajta lelketlen gonoszságnak is hatna. Szóval van ennek az egésznek egy ilyen szelete is.