Hogy barátkoztatok meg a halál gondolatával azzal, hogy egyszer meghalunk? Vagy csak én vagyok ilyen hülye, hogy ilyesmin gondolkodom?

Én szocializálva lettem rá.

A nagymamámmal szinte mindennap sétáltunk egyet a temetőben, még egészen kicsi voltam, beszélgettünk, szinte minden sírról tudta, hogy ki nyugszik ott, voltak érdekes történetek is.

Aztán temettek el ismerőst is, vele voltam először temetésen. Magára az emberre már akkor sem emlékeztem, aki meghalt, azon túl, hogy férfi, és az utca végén lakott, de azóta is Pavlovi-reflex, hogy tök mindegy kinek a temetésén vagyok, ha hallom, hogy kopog a föld a koporsón, elkap a sírás.

A gyerek halállal is gyerek fejjel találkoztam, unokatestvér újszülöttje halt meg, még a kórházban. A temetésén is ott voltunk.

A helyzet az, hogy természetes dolog, elkerülhetetlen. Be lehet gubózni, reménykedve, hogy ott nem talál rá az emberre, vagy tovább tart, de nem hiszem, hogy érdemes lenne úgy élni.

Mama mindig poénkodott is, hogy majd ha jön érte, kiteszi az ajtóra a táblát, hogy nem vagyok itthon, gyere vissza holnap, és amíg nem unja meg az életet, be sem veszi, had mászkáljon a halál... Sajnos nem volt rá ideje, hogy kitegye :(

Viszont mai napig emlékszem, hogy egyetlen kikötése volt, ha meghal, őt koporsóban temessék, mert azt, aki rámondja az igent, a hamvasztásra, élete végéig kisérteni fogja :)

13

Nem rágódsz ezen mert még egészséges vagy, de ha egy komoly egészségügyi problémával kellene megbirkóznod, akkor már foglalkoznál vele.