Milyen kérdéseket, mondatokat tartottatok gyerekkorotokban hülyeségnek?

Pici koromban a halálom volt, amikor minden idióta kérdezte, hogy anyámat vagy apámat szeretem-e. Főleg amikor anyámmal voltam és tudtam, hogy ő azt várja, hogy őt mondjam de valójában egyiküket sem szerettem annyira és olyan szinten frusztrált a döntéskényszer, hogy általában inkább sírni kezdtem válasz helyett. Aztán otthon kaptam, mert mondanom kellett volna, hogy anyut.

A jóindulatú lenézéssel mosolygás, amikor megkérdezték, hogy mi leszek ha nagy leszek és én elmondtam, hogy majd szeretnék tanulni hogy jó munkám legyen és messzire költözni.

Amikor még középsulis koromban is mondogatták, hogy jól megnőttem, miközben 12 éves korom óta nem nőttem semmit.

Amikor tini koromban anyámtól érdeklődtek, hogy hány éves vagyok (ott álltam de még véletlenül sem engem kérdeztek, mert én csak gyerek vagyok, ráadásul lány) és amikor anyám válaszolt, hogy 16 vagy akármennyi, a másik nő felháborodott, hogy hát hogy lehet hogy ennyi évesen nincs semmi mellem? És anyám ott szégyenkezett, hogy nincs mellem, motyogott valamit, utána meg többször felhozta ha épp baja volt velem, hogy még idegenek is megszólják hogy nincs mellem, hogy lehettem ekkora selejt, legalább tömjem már ki vagy valami, hogy ne kelljen szégyenkeznie. Amúgy a mai napig személyes sértésnek veszi, hogy nem növesztettem csöcsöt.

Amikor minden időstől az első kérdés, hogy kinek a gyereke vagyok. De így buszon, boltban, akárhol. Semmi jónapot vagy ilyesmi, hanem csak megbök azt' na oszt te kinek a lyánya vagy? - jobb esetben további személyes kérdéseket tesz fel de nekem gőzöm sincs, hogy ki a fszom ő.

Amikor mindenkinek az volt a kérdése, hogy van-e már udvarlóm (13-14 évesen, ja biztos). Egyszer a buszon szegezte nekem a kérdést egy helybéli néni, hogy ugye hogy azért mentem el tanulni városra, mert helyben nem találtam megfelelő udvarlót? És ha megtalálom akkor ugye egyből abbahagyom a tanulást és költözök haza és házasodok meg szülöm a gyerekeket? Hát hogyne, azért szopok a tanulással, hogy visszaköltözzek Basznádra inkubátornak.

Egyes nénik azt is előszeretettel kérdezgették minden alkalommal, amikor mentem haza gimiből, hogy tanulsz még? És amikor mondtam, hogy igen persze, akkor sajnálkoztak, hogy jaaaj szegény, ennyi évet tanulni...

Amin nagyon eldobtam az agyam, az még az volt, hogy nem bírták felfogni, hogy olvasni hobbiból is lehet. Általában a tornácon olvastam, ahová belátott mindenki, aki elment a ház előtt és folyamatosan mondogatták vagy nekem vagy anyámnak, hogy jaj az a szegény lány állandóan tanul, állandóan a könyv a kezében, jaaaj szegény...én próbáltam többüknek magyarázni, hogy nem tanulok, csak olvasok, ami a kezemben van, az nem tankönyv, hanem regény. Csak pislogtak egy ideig, aztán kis fáziskésés után nyomták tovább, hogy jaaaj de akkor is ennyit tanulni...hát mondom oké :D