Aki 30 felett is huszonévesnek néz ki, nem érzi a testén az öregedést, az miért... szól be lényegében azoknak, akik megérzik?

Én nem szoktam beszólni, de mikor valaki váltig álítja látatlanban, hogy én csak hiszem, hogy nem vagyok fél lábbal a sírban 30 fölött és olyan nincs, hogy valaki 30 évesen nem lerobbantabb és csúnyább, mint 20 évesen akkor az első gondolatom nekem is az, hogy "menj már kérlek a fszomba".

Persze, más ütemben öregszünk. De nagyon-nagyon súlyos bajok vannak annak a fejében, aki egy ilyen fiatal életkorban természetesnek tartja a hanyatlást.

Egy (két) lehetséges magyarázat:

Gyengeségnek tűnik a veszteség elismerése bárkivel és bármivel szemben.

Még az idővel / természettel szemben is.

Racionálisan gondolkodva elkerülhetetlen az öregedés (és a halál is), de ettől még gyengeségnek tűnik az, ha valaki kifejezetten, bevallottan "kapitulál".

Ez egy ösztönös reakció a halál ellen, halától való félelem stb.

Továbbá sok olyan dolog is van, amin azért lehetne változtatni, pl. nem kellene, hogy automatikus legyen az idővel való elhízás, sörhas, káros szokások, mozgáshiány stb.

Természetesen vannak egyedi genetikai természetű okok, betegségek, sérülések stb., de kívülről ezek nem mindig evidensek. Még ha mondod is a kritizálónak, akkor is aki maga nem tapasztalta kifogásnak vélheti csak (főleg, ha empátiát tekintve nem erős az illető és nem látványos a probléma).

Hogy mindez erkölcsileg helyes vagy sem, gáz-e vagy sem, az más tészta persze...

Nyugodtan lehet testi önbecsülésed, csak az ha valami miatt megcsúnyul, megöregszik vagy valamilyen károsodás éri, akkor mi van?

Hogyan definiálnád magad?

Én nem szólnék be sose senkinek, ellenben sok lepukkant családostól hallom, hogy "bezzeg, ha olyan sok időm lenne":)

Ki kényszerítette őket a családalapításra?

Ki tehet róla, hogy lusták mozogni?

Ki tehet róla, hogy nekik az a fontos, hogy drága holmikkal villogjanak (autó,ruhák,ékszerek), de az nem baj, hogy 120 kg, és zabál állandóan?