Van olyan akinek a depresszió ketté törte a karrierjét, de fel tudott állni?

Jelen. Igazából majdnem ki is rúgtak az iskolából a tanulmányaimra hivatkozva (amit a mai napig nem értek, mert olyanok is vannak ott, akik már többször is buktak, én meg "csak" bukásra álltam félévkor, de mindegy...) aztán végül a szüleim könyörögték ki hogy adjanak egy utolsó esélyt. Igazából akkor még csak minimális erőfeszítéssel kapartam össze a kettest, mert egyszerűen nem érdekelt, és nem is tudtam rávenni magamat a tanulásra. Az is ellenem szólt hogy az egész középiskola alatt depressziós voltam, szóval a 3 éves anyagból SEMMIT nem tudtam. Akkor azon a szinten voltam, hogy az ágyból nem tudtam kikelni, nem hogy tanuljak. Utána az változott, hogy lett gyakorlati helyem egy tündéri tanárral, és kialakult egy támogató, összetartó csapat. Ott úgy érezhettem, hogy nyugodtan elmeherülhetek abban amit csinálok (mert amúgy érdekel az informatika, csak nem úgy, hogy közben hatalmas nyomás van rajtam és állandóan hibázok), rengeteg sikerélményem lett, és a többiekkel is jól éreztem magam, motiváltak és segítettek. Szerintem gyógyítóan hatott rám ez az egész, mert azt vettem észre magamon, hogy javulnak a jegyeim, egyre jobban várom a gyakorlati napokat, és otthon is egyre többet foglalkozok a tanulással. De ez hónapok alatt történt, fokozatosan. Tulajdonképpen újra beleszerettem a szakmámba, talán még jobban is mint előtte, és így már volt egy célom amibe kapaszkodhattam, amiért megérte küzdenem. Előtte semmi ilyenem nem volt, csak tengődtem. Ezt megtámogatta az, hogy ha besétáltam a pályaudvarra az kb ugyanannyi idő volt mint a helyijárat (mivel arra fél órát kellett várni) ezért hetente kétszer ~45 percet sétáltam a verőfényes napsütésben, ami tudjuk hogy az egyik legjobb dolog amit egy depressziós ember tehet. Vannak rossz napjaim még mindig, de már lényegesebben jobban érzem magam.