Megértitek azokat az embereket, akik azért végeznek magukkal, mert senkinek sem kellenek?

Számomra az a baj, hogy a kérdés tele van sarkításokkal.

Egyrészt azt mondom, hogy meg tudom érteni, hogy valakinek rossz érzés a magány és ebből kifolyólag kilátástalannak látja az életét.

Másrészt meg az "mindössze annyit kéne kibírniuk" egy erősen sarkított mondat. Tekintve hogy az élet nem csak abból áll, hogy "ülünk a magányban".

Egyedül is lehet relatív boldog és teljes életet élni, lehet az embernek karrierje, hobbija, ezen keresztül barátai, céljai. Valamilyen szinten a maga döntése, hogy a mindennapokat hogyan éli meg.

Az élet többről szól, mint hogy kellünk valakinek vagy sem.

Mondom az itt a baj, hogy alapvetően sarkításokkal akarod "jogosítani" az öngyilkosságot.

A való életben meg alapvetően 3 lehetőség van, van akinek kilátástalan a helyzete és adott esetben érthető, hogy végez magával. Van aki továbblép, feldolgozza, tudatosan alakítja az életét.

Meg van egy harmadik kategória aki simán csak megragad az életében, folyamatosan az öngyilkosságot emlegeti, de igazából meghalni nem akar, csak nem tesz semmit azért, hogy kilépjen a helyzetéből.

Szóval barátok, rokonok , kollégák sincsenek?

Szóval akivel esetleg el tudsz menni inni egyet, vagy el tudsz menni nyaralni?

Amúgy le lehet élni egy életet egyedül társ nélkül.

Nekem nagyon ingadozó a kedvem , az h mit akarok, a hangulatom...

Van amikor nincs kedvem elmenni olyanokkal akiknek mind van valakijük nekem meg nincs, és ezt hallgatni, vagy elmenni olyan bulikra összejövetelekre ahol szintén csak nekem nincs társam...---> ez van, hogy abszolút nem érdekel és akkor elmegyek, de van, hogy hónapokon át zavar és rosszul esik.

Vannak nehezebb és könnyebb napok. Van amikor segít a plusz munka vagy hobbi szerűség vagy sport, vagy filmek játékok, de van amikor semmi.