Volt, aki újra megtalálta önmagát azzal, hogy olyan környezetbe költözött, amibe mindig is vágyott?

Mostanában sok problémánk van, ami többségében abból adódik, hogy lakótelepi lakásban élünk. Mióta összeköltöztünk a párommal, társasházban élünk, egészen pontosan 9 éve.

Mióta ismerem őt, 13 éve, ő sosem találja a megnyugvást, vagy csak időszakosan, vannak jobb időszakai. 5 éve mondta nekem először, hogy hiányzik neki a kertes ház, ahol van privát szférája, akkor még nem vettem komolyan, azt hittem, csak újabb hiszti a részéről. (Gyerekkorában 4 évet élt kertes házban, tehát ismeri az előnyeit.)

De azóta látom, hogy tényleg mennyire nem tud itt a panelben mit kezdeni magával. Zavarja, hogy itt nem tud nyugodtan autót szerelni, játszani a gyerekekkel (mert feljön a szomszéd), zavarják a közvetlen zajok, például hogy egy rács közvetlenül a bejárati ajtónk mellett van, amit naponta 10x zörgetnek, hogy a wc közel van a bejárati ajtóhoz, és tisztán hallani a folyosón mászkálást. A lift folyton foglalt, biciklit bonyolult vele felhozni, a nagybevásárlást 20 kör felhozni, közben a kedves szomszédok nyilván elviszik a liftet akár éjfélkor is, hiszen 100 lakás van ebben a csodában. Kocsival nem szívesen mozdul ki, mert lehetetlen parkolóhelyet találni, a kocsit folyton leszarják a galambok, vagy a szomszédok dobnak rá cigicsikket, vagy múltkor részeg csövesek tettek rá üres tüske üvegeket. Ő szereti tisztán tartani a kocsit, de így egy napig nem marad tiszta.

Én lakásban nőttem fel, mindketten antiszociálisak vagyunk, múltkor én is nagyon ideges lettem, amikor este tízkor sétáltam és egy szomszéd kivillogta a szemem a kocsijából ülve, csak hogy köszönjön, szóval nekem is jó lenne a privát szféra, de azért nem vagyok olyan szinten ideges, mint a párom. Engem még az is zavar hogy a gyerekekkel nem lehet itt a környéken értelmes játszótérre menni, mert tele van unszimpatikus emberekkel, és többnyire tömeg is van, párom mondja hogy kertes házban nagyon kreatív lenne, vennénk nekik trambulint, a kertben szabadon lehetne bringázni, szobájukban lehetne bordásfal, nem jönne fel a szomszéd ha ugrálnának, stb. Meg ő is nyugodtan tudná tisztítani, szerelni a kocsit, egyszerűbb lenne bepakolni a nagybevásárlást, senki nem lenne a seggükben, stb.

Ez szépen hangzik, engem meggyőzött, a kérdésem a következő:

Ha elköltözünk a kertes házba, várhatok bármilyen változást a párom részéről, hogy boldogabb lesz, vagy ez is olyan dolog, hogyha megkapjuk, amire vágytunk, akkor megszokjuk, és már nem fog semmit se jelenteni, ugyanolyan elégedetlen lesz, mint most? Vagy tényleg sokat dob egy introvertált ember pszichéjén, ha el tud vonulni és foglalkozni a saját kis dolgaival, anélkül, hogy másokhoz alkalmazkodna? Nagyon bezárva érzi magát a panelban, ő egy sokkal szabadabb lélek, csak mint az első gyermekünk, látom, hogy neki is nagyobb tér kéne az 50 nm-es lakásnál.

Páromnak sajnos sok gyerekkori traumája van, amit a pszichológusa nem vesz komolyan, úgyhogy tudom, hogy nem kizárólag a lakáskörülmények miatt boldogtalan típus, de én még bízom benne, hogyha elmegyünk innen, jobban fogja magát érezni.